kenyérről álmodnak az elvetett búzaszemek
fagy vicsorog rájuk mintha a te hangod hallaná
a szédület részeg kertje pillád erdejében bujdosom
párját vesztett gerle nyelved összevisszaságba botlik
beszédedben vihar támad egy asszonyról mesélsz akinek
keblei a csendet ringatták meg a Tóban álmukban megfagyott
halakról – tetemüket majd a víz felszínére veti az olvadás –
meg valami leszakadt hídról amin többé
nem jöhetsz hozzám
nevedben didergek
fogalmak villáma vakít
lázálomtörténet
virrasztok még nem tudom
padló vagy szakadék
Minden szavad megérint, elgondolkodtat.
Nem emelhetek ki egy részt, mert az egész kiemelkedik.
Köszönöm Marim!
Közönöm, hogy így hatott rád, Zsötém
Ölellek Marid
10/10
(Mondjuk, én PADLÓT fogtam a zárlattól, drága Mari. Amúgy is jobban kedvelem. Onnan könnyebb felkelni, mint kimászni a szakadékból.)
Ez igaz, Tiborom 🙂
Leszakadt hídról álmodtam az éjszaka. Éppen azon rágódtam, megírjam-e, és ha igen, hogyan. Erre itt találok tőled egy verset, amiben részben ugyanaz a téma. Nem először történik ez.
Így csendülünk össze, Anikó… megtiszzteltetés nekem.
Olyan,mint mikor újra megpróbáljuk,s ott folytatjuk,ahol abbahagytuk,ezért nincs folytatás,mert megrekedtek a gondolatok a múltnál,s nem jutottunk előrébb,s igen is,mégis ott a mögöttünk tátongó űr,amit nem töltött ki az idő..
Mert a szándék ugyan élne,de megtörik rajta a saját magunk összetört világa,amit hurcoltunk magunkkal önvédelemként,s amihez a tiszta sziv nem férhet hozzá,mert a vágy és az akarat nem fér meg egymással,s elkezdünk iszonyodni egymástól,mivel újból ott van köztünk ami megoldhatatlan,egymás újbóli elfogadása…
Köszönöm, hogy hangosan merengtél versemről.