Csak sár, sár, sár és sár,
Sár, ameddig ellát a szemünk.
Kövér, fekete, csirizes televény.
Beleragad a csizma, beleragad
Ez az egész füst és ganészagú élet.

Csak sár, sár, sár és sár,
Sár ameddig eljut a képzeletünk.
A nyikorgó fatengelyes szekérkerekek
Mély árkukat belevájják
Kusza hálóvá szigettől szigetig.

A bakokon a bekecses, hallgatag kocsisok
A reménytelenséget fuvarozzák,
Fogaik közt kihűlt pipa szörcsög.

Csak sár, sár és sár.
Mocsarába merül a szerelem.
Szánkban pézsmás, bagó ízű csókok.
Szalma, szénakazlak alatt,
Vagy ha robottól tikkadt testtel ágyba esünk,
Nem az Isten képét faragjuk újra szoborba.

Gyors, hevenyészett nászunk
A vak bikaösztön.
Utódunk évszázadok óta
Csupán új nyomorúságoknak a tokja

Csak sár és sár.
Mégis megszületik, egy sok ezer közt,
A ritka csoda.
A legkisebb, legárvább, legnyomorultabb.
Mesék hőse lehetne,
Akit nem tör meg,
De kemény acéllá kalapál ki a sorsa,

Akinek, kiállva a próbát,
Nem a nyafka királylány lesz a jutalma,
A saját embersége a jussa.

Csak a sár
Ameddig a szem ellát,
A képzelet eljut.
Mégis sok ezer közül kiválik az egy,
Aki ismeri mind az égbolt csillagjegyeit,

Szemében
A távoli sztyeppék pásztortüze fénylik,
Erében sámánvér bizsereg,
Aki odahagyva a csirizbe ragadt,
Roggyant szárú, barna bagarját,
Felrepül, mint a pacsirta,
Dalolva pogány ősei nyelvén, magyarul.

Dalolva
A Csigla vizéről, a Mumm mezejéről,
Bejárva a széles Véres Parciumot.
Zengi a földnek, az égnek, izzó himnuszait,
S a jövőnek a szigetlakók krónikás énekeit,

Mert sárból vagyunk, és sárrá leszünk,
Kidőlnek a fejfák, mállik a márvány,
Csak a Fekete Bojtár balladáiban
Marad fenn a nevünk.