végleg elrejtett a késlekedés
mint végtelen kékség a madár röptét
pontatlan szavakkal követtelek
félelmeim emlékművét kerülgettem
a horizontra edzett réz feszült az alkony
te olyan nyugodtan ültél a parton
mintha nem is saját halálodról
elmélkednél
arcod sötétebb volt a higannyá változott Tónál
valamiféle haragvó hangsúlyra vártál
pedig az már rég benned forrt
mint szőlő a vörösborban
üres konzervdobozokat ringatott a víz
rozsdarózsákat csipkézett rá az idő
s a kövek közül feltörő fullasztó emlékezést
is túlélték a műanyag flakonok
*
“félelmeim emlékművét kerülgettem”
Érzékletesen idézted fel/meg. És a túlélő műanyag flakonok csak fokozzák a valószerűséget.
Köszönöm értő-érző olvasásod, Tibor…
Talán mindig pontatlanok a szavak. Ezért kell újra és újra beszélni ugyanarról, más szavakkal. Hátha egyszer csoda történik.
Ma ismét azt éreztem, megtaláltam azt a csodát, de attól tartok, holnapután már nem mondhatom ezt… utálom ezt a hullámzást, egy csónakban is szédülök 😀
Ha meglenne a csoda, többé nem kellene írnod. Melyik a jobb?
Jó lenne már egyszer arról is írni 😀