Jobban érzed, ha sorba fájlalod, ahogy a nap süt,
ahogy a fény ragyog, ahogy kitársz, vagy
becsuksz csöndesen, ajtót, kaput,
elárvult ablakot, és nézed-hallod,
hogy a szentmisét, mi neked sok, Istennek
semmiség, miként darálják, őrlik a papok,
a világ amúgy dallal van teli, mint asztal-áldással
a reggeli, s csak nézed, mint a virág a Napot,
míg fölissza róla a harmatot, a nagy rend
mégis olyan védtelen, mint múlt időbe
gyűrve a jelen, szétomlik-bomlik oly zavartalan,
mint nagy egész, aminek híja van, pont úgy, ahogy ziháló
életed, ha abbahagyja a lélegzetet.