Pero Zubac: Mosztári esők – Mostarske kiše

Mosztári esők

Egyszer, ősszel, Mosztárban szerettem egy Tündét,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyümölcsöt, a még éretlent
ki szüreteli bennem.

Mondogattam, kölyök vagy,  csitri vagy,
mindenfélét összehordtam.
És sírt a karjaim közt, bántották szavaim,
mondogattam, angyal vagy, ördög vagy,
tested érett, miért játszod a szüzet,
és Mosztár felett egész éjjel valami
kék eső esett.

Eltűnt a nap, eltűntek a madarak, minden eltűnt.
Kérdezte, van-e bátyám, mit tanulok,
horvát vagyok-e, szeretem-e Rilkét,
mindenfélét kérdezett.
Kérdezte, mindenkivel így viselkednék-e,
Isten ments,
halkan kérdezte, szeretem-e,
és Mosztár felett valami kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén
de nem akarta,
nem akarta vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.

Az ősz, az ablakszárnyon a bágyadt ősz
az ő madár-szemei, őzike-combjai,
szemölcse volt, szemölcse volt,
meg nem mondhatom,
szemölcse volt, lila, alig látható,
vagy csak nekem tűnt úgy.
Kérdezte, horvát vagyok-e, van-e barátnőm,
szeretem-e Rilkét – mindenfélét kérdezett,
az ablakon az esőcseppek kopogása gyerekkorom
karácsonyi hangulatát idézte,
az Alsóváros felett csendes éji dal lebbent,
Te, Szulejmán, felnevelt anyád.

Szétterítette éveit a parkettán.
Telített ajkai az érett őszibarackot,
mellei a kiskutyák melegét idézték.
Mondogattam butácska vagy, beképzelt vagy,
Tünde, Tünde, tudod-e, az atom korszaka van,
De Gaulle, Gagarin és marhaságok,
mindenfélét összehordtam,
csak sírt, csak sírt.

Elvezettem a Rézverde utcába,  cukrászdákba,
mindenhová vezettem,
barlangokban rejtegettem,  góréba vittem,
a hidak alatt bújócskáztunk, a Neretva csikócska,
a régi híd alatt Crnyanszkit idéztem,
gyönyörű, suttogta, gyönyörű.

Térdeit rajzoltam a nedves homokba,
nevetett, az első liliomok tisztasága sugárzott
vidám nevetéséből,
a mecsetekbe vezettem, Karadzsoz-bég halott, mióta halott
a súlyos türbé alatt;
Santity sírjára virágot vitt,
elpityeredett, mint általában a nők,
mindenhová vezettem.

Ez a mostani nyár, ez valami egészen más,
verseket írogatok,
egy napilapban fél hasáb Pero Zubacnak jár
és semmi több,
akkor Mosztár fellett egész éjjel
kék eső esett,
magasztosan fehér volt a szoba sötétjén,
de nem akarta,
nem akarta, vagy nem merte,
az ördög sem tudhatja.

Se azt az eget, se azokat a fellegeket, se a háztetőket,
a halvány napot – Mosztár felett a kiéhezett fiút
feledni képtelen vagyok,
se hajtincseit, kicsiny szamóca-nyelvét,
nevetését mely olykor átkozottul sértő volt;
a Fehér Domb kápolnájában azt az imát,
Isten hatalmas, állította, túlél minket;
se a súlyos, kék esőt,
ó terméketlen ősz, az ő ősze…

Beszélt a filmekről, James Dean-ről,
sokmindenről beszélt,
szomorkásan, kicsit sírdogálva a Karenyin-dinasztiáról;
mondta, Cyde Griffiths a hangyát se
tudná eltaposni,
nevettem – ő gyilkos, gyerek vagy;
azt az utcát se, azokat az újságárusokat se a napilap
utolsó kiadásával, azt a kirakatban lévő féligfonnyadt
szőlőt se tudom elfelejteni,
azt a Mosztár feletti keserű
őszt se,
azt az esőt,
egész éjjel csókolt, ölelt,
esküszöm, semmi többet,
semmi mást nem tettünk.

Jöttek az újabb nyarak, jöttek az újabb esők,
egyetlen egy levél Lyublyanából,
miért onnan,
a járdára hullott leveleket se, azokat a napokat se
nem bírom, nem tudom
kitörölni.

Írt, kérdezi mit csinálok, hogyan élek,
van-e barátnőm,
egyáltalán gondolok-e rá,  arra az őszre
az esőre,
azt írja, Istenre esküdve, nem változott,

ugyanolyan,
higgyek neki, kacagjak
Krisztust régen, nagyon régen elátkoztam,
és túlságosan nem is érdekel,
esküdözve, eskü nélkül,
másként nem lehet, kár hazudni.

Beszéltem neki Lermontovról, Shagallról,

sokmindenről beszéltem,
kopott Zweig könyvet cipelt  magával,
délután olvasgatta,
hajában volt a rejtett nyár, a napsugár,
csöppnyi tenger,
az első éjjel a bőre is mintha sós lett volna,
halak szunnyadtak ereiben;
nevettünk, bámulva a hídról cigarettáért
ugrándozó gyerekeket,
nevettünk, elmúlt a nyár, ők meg ugrálnak – persze gyerekek,
mondta: életükbe kerülhet, tüdőgyulladást kaphatnak…

Azután jöttek a hallgatás percei, hosszan, nagyon hosszan,
szabadon kalandozhattak gondolataim,
megfejthettem Spinozát,
órák hosszat nyugodtam
bámészkodhattam,
kavicsokat dobálhattam,
el is mehettem akárhová, valahová messzire,
meg is halhattam volna ölében, magányosan,
elhagyatottan,
madárrá, vízzé, sziklává is változhattam
volna,
csaponghattam…

Hosszú, törékeny, halvány ujjai voltak, de fürgék,
bújócskáztunk és katicabogarat játszottunk,
Tünde, gyere elő, a szikla mögött vagy,
nem vagyok vak,
ne bolondíts, gyere, ne csintalankodj,
elfenekellek;
mikor ő keresett – a folyó medrébe is
rejtőzhettem – megtalált volna,
azt mondta, rögtön rám érez,
jól ismer.
Sosem hittem neki,
valószínű kukucskált ujjai közül.
Szerette a gesztenyét, a Rondón vásároltuk,
felvitte a szobába, cérnára fűzte,
szerette a rózsákat, azon az őszön, elárasztottam,
dobozba gyűjtötte a hervadtakat.

Kérdeztem, mi a véleménye a világról,
hisz-e a kommunizmusban, cserélne-e
Natasa Rosztovval, össze-vissza kérdezgettem,
olykor együgyűen, hogyne tudtam volna;
kérdeztem, szeretne-e egy kisfiút,
mondjuk szőkét,
szökdelt mámoros örömében – igen, igen,
azután, egyszerre, nagyon szomorú lett,
halott gyümölccsé vált:
nem és nem, nézd csak, tán a Jupiterről
csöppent ide,
ki az a Pero Zubac, hogy pont ő
nem valaki más,
á, dehogy, mintha legalábbis Brando lenne
vagy valaki efféle.

Mondogattam, buta vagy, okos vagy,
ördög vagy, angyal vagy,
mindenfélét összehordtam.
Semmit sem hitt el.
Ti férfiak született hazugok vagytok,
zsiványok vagytok,
sokmindent mondott.
És Mosztár felett valami kék eső esett…

Tényleg szerettem Tündét,
egy őszön,
ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
fejét venném, fejét venném,
ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
fogait kiverném, fogait kiverném,
ó, ha tudnám, a gyümölcsöt, a még éretlent,
ki szüreteli bennem.
(1965. október 8.)

 

Mostarske kiše

U Mostaru sam voleo neku Svetlanu jedne jeseni,
jao kad bih znao sa kim sada spava,
ne bi joj glava, ne bi joj glava,
jao kad bih znao ko je sada ljubi,
ne bi mu zubi, ne bi mu zubi,
jao kad bih znao ko to u meni bere kajsije
još nedozrele.

Govorio sam joj ti si derište, ti si balavica,
sve sam joj govorio.
I plakala je na moje ruke, na moje reči,
govorio sam joj ti si anđeo, ti si đavo,
telo ti zdravo što se praviš svetica,
a padale su svu noć neke modre kiše
nad Mostarom.

Nije bilo sunca, nije bilo ptica, ničeg nije bilo.
Pitala me je imam li brata, šta studiram,
jesam li Hrvat, volim li Rilkea,
sve me je pitala.
Pitala me je da li bih mogao sa svakom tako
sačuvaj Bože,
da li je volim, tiho je pitala,
a padale su nad Mostarom neke modre kiše,
ona je bila raskošno bela u sobnoj tmini
al’ nije htela to da čini,
nije htela il’ nije smela,
vrag bi joj znao.

Jesen je, ta mrtva jesen na oknima
njene oči ptica, njena bedra srna,
imala je mladež, mladež je imala,
ne smem da kažem,
imala je mladež, mali ljubičast,
ili mi se čini.
Pitala me je da li sam Hrvat, imam li devojku,
volim li Rilkea – sve me je pitala,
a na oknu su ko božićni zvončići moga detinjstva
zvonile kapi
i noćna pesma tekla tihano niz Donju Mahalu,
Ej, Sulejmana othranila majka.

Ona je prostrla svoje godine po parketu.
Njene su usne bile pune kao zrele breskve,
njene su dojke bile tople ko mali psići.
Govorio sam joj da je glupava, da se pravi važna,
Svetlana, Svetlana, znaš li ti da je atomski vek,
De Gol, Gagarin i koještarije,
sve sam Joj govorio,
ona je plakala, ona je plakala.

Vodio sam je po Kujundžiluku, po aščinicama,
svuda sam je vodio,
u pećine je skrivao, na čardak je nosio,
pod mostovima se igrali žmurke, Neretva ždrebica,
pod starim mostom Crnjanskog joj govorio,
što je divan, šaputala je, što je divan.

Kolena joj crtao u vlažnom pesku,
smejala se tako vedro, tako nevino,
ko prvi ljiljani,
u džamije je vodio, Karađoz-beg mrtav, premrtav
pod teškim turbetom;
na grob Šantićev cveće je odnela,
malo plakala, kao i sve žene,
svuda sam je vodio.

Sada je ovo leto, sad sam sasvim drugi,
pišem neke pesme,
u jednom listu pola stupca za Peru Zupca
i ništa više,
a padale su svu noć nad Mostarom neke
modre kiše,
ona je bila raskošno bela u sobnoj tmini
al’ nije htela to da čini,
nije htela, il’ nije smela,
vrag bi joj znao.

Ni ono nebo, ni ono oblačje, ni one krovove,
bledunjavo sunce – izgladnelog dečaka nad Mostarom
ne umem zaboraviti,
ni njenu kosu, njen mali jezik kao jagodu,
njen smeh što je umeo zaboleti kao kletva;
onu molitvu u kapeli na Bijelom Bregu,
Bog je veliki, govorila je, nadživeće nas;
ni one teške, modre kiše,
o jesen besplodna, njena jesen…

Govorila je o filmovima, o Džemsu Dinu,
sve je govorila,
malo tužno, malo plačljivo o Karenjini;
govorila je Klajd Grifits ne bi umeo ni
mrava zgaziti,
smejao sam se – on je ubica, ti si dete;
ni one ulice, one prodavce poslednjeg izdanja
“Oslobođenja”, ni ono grožđe polusvelo
u izlozima ne umem zaboraviti,
onu besplodnu gorku jesen nad
Mostarom,
one kiše,
ljubila me je po cele noći, grlila me
i ništa više, majke mi,
ništa drugo nismo.

Posle su opet bila leta, posle su opet bile kiše,
jedno jedino malo pismo iz Ljubljane,
otkuda tamo,
ni ono lišće po trotoarima, ni one dane,
ja više ne mogu, ja više ne umem
izbrisati.

Piše mi, pita me šta radim, kako živim,
imam li devojku,
da li ikad pomislim na nju, na onu jesen,
na one kiše,
ona je i sad, kaže, ista, kune se Bogom
potpuno ista,
da joj verujem, da se smejem
davno sam, davno, prokleo Hrista
a i do nje mi baš nije stalo,
klela se, ne klela,
mora se tako, ne vrede laži.

Govorio sam joj o Ljermontovu, o Šagalu,
sve sam joj govorio,
vukla je sa sobom neku staru Cvajgovu knjigu,
čitala popodne,
u kosi joj bilo zapretano leto, žutilo sunca,
malo mora,
prve joj noći i koža bila pomalo slana,
ribe zaspale u njenoj krvi;
smejali smo se dečacima što skaču
s mosta za cigarete,
smejali se jer nije leto, a oni skaču – baš su deca,
govorila je: mogu umreti, mogu dobiti upalu pluća…

Onda su dolazile njene ćutnje, duge, preduge,
mogao sam slobodno misliti o svemu,
razbistriti Spinozu,
sate i sate mogao sam komotno gledati
druge,
bacati oblutke dole, niz stenje,
mogao sam sasvim otići nekud, otići daleko,
mogao sam umreti onako sam u njenom krilu,
samlji od sviju,
mogao sam se pretvoriti u pticu, u vodu,
u stenu,
sve sam mogao…

Prste je imala dugačke, krhke, beskrvne a hitre,
igrali smo se buba-mara i skrivalice,
Svetlana izađi, eto te pod stenom,
nisam valjda ćorav,
nisam ja blesav, hajde, šta se kaniš,
dobićeš batine;
kad je ona tražila – mogao sam pobeći
u samu reku – našla bi me,
namiriše me, kaže, odmah,
pozna me dobro.
Nisam joj nikad verovao,
valjda je stalno ćurila kroz prste.
Volela je kestenje, kupili smo ga po Rondou,
nosila ga u sobu, vešala o končiće,
volela je ruže, one jesenje, ja sam joj donosio,
kad svenu stavljala ih je u neku kutiju.

Pitao sam je šta misli o ovom svetu,
veruje li u komunizam, da li bi se menjala
za Natašu Rostovu, svašta sam je pitao,
ponekad glupo, znam ja to i te kako;
pitao sam je da li bi volela malog sina,
recimo plavog,
skakala je od ushićenja – hoće, hoće,
a onda, najednom, padala je u neke tuge
ko mrtvo voće:
ne sme i ne sme, vidi ti njega, kao da je ona
pala s Jupitera,
ko je to, recimo, Zubac Pera, pa da baš on
a ne neko drugi,
taman posla, kao da je on u najmanju ruku
Brando ili takvi.

Govorio sam joj ti si glupa, ti si pametna,
ti si đavo, ti si anđeo,
sve sam joj govorio.
Ništa mi nije verovala.
Vi ste muškarci rođeni lažovi,
vi ste hulje,
svašta je govorila.
A padale su nad Mostarom neke modre kiše…

Stvarno sam voleo tu Svetlanu
jedne jeseni,
jao, kad bih znao sa kim sada spava,
ne bi mu glava, ne bi mu glava,
jao, kad bih znao ko je sada ljubi,
ne bi mu zubi, ne bi mu zubi,
jao, kad bih znao ko to u meni
bere kajsije, još nedozrele.
(8. oktobar 1965.)

7 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Kedves Jó Illés, köszönöm az újabb remek műfordítást, ismét egy csodás költőt ismerhettünk meg általad. Szeretettel ölellek: PénelopéMari

    1. Feher Illes szerint:

      Örülök, hogy tetszik. Egyik kedvenc versem. Az antiidőkben, a vers hatására elkezdtem udvarolni egy Svetlana-nak, nem sokáig tartott…

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Örülök, hogy nagyszerű fordításoddal elhoztad ezt a verset (is), kedves Illés.

    1. Feher Illes szerint:

      Köszönöm megtisztelő véleményed.

  3. Feher Illes szerint:

    Pero Zubac az egyik legelismertebb kortárs szerb költő.

    Valamit legismertebb verséről, a Mosztári esőkről. Nem Mosztarban hanem Újvidéken írta és Svetlana (Tünde) nem is létezett. Erről így vallott:
    – Azt sem tudom, hogyan jutott eszembe ez a név . Újvidéken írtam, az egyetemista éveim alatt felhalmozott érzések kísértek. Egy éjjel írtam az Ifjúsági Szervezet irodájában, a Buleváron, amit akkor Tito marsall-nak hívtak, ma Mihajlo Pupin. Egyetlen példányban gépeltem, mert nem találtam indigót. Még az éjjel borítékba tettem és reggel Zágrábba postáztam. Ha véletlenül elveszik, ebből semmi sem maradt volna.

    Valamit a Mosztári esők fordításáról: tökéletes fordítás nem létezik. Tény. Ez sem az. A szerb nyelvben három nem létezik. És ebben a versben a költő hihetetlen finomsággal alkalmazza a nyelv sajátosságait. Az első szakasz néhány sora többször ismétlődik:

    jao kad bih znao sa kim sada spava,
    ne bi joj glava, ne bi joj glava,
    jao kad bih znao ko je sada ljubi,
    ne bi mu zubi, ne bi mu zubi,

    ó, ha tudnám, hol szendereg, kinek a mellén,
    fejét venném, fejét venném,
    ó, ha tudnám, kitől kapja a csókokat
    fogait kiverném, fogait kiverném,

    Az eredeti szövegben a bemutatott első két sor nőnemű, tehát egyértelműen a lány fejét venné, a harmadik sor hímnemű, a fiú fogait verné ki. Többszöri olvasás után sem érzem/tudom, hogy ezt az árnyalatot hiánytalanul vissza tudtam adni.

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm érdekes hozzáfűzésedet, Illés!

  4. Vajdics Anikó Vajdics Anikó szerint:

    Hálás vagyok, hogy a segítségeddel megismerhettem. Anikó

Vélemény, hozzászólás?