– Régen, mikor a mamlaszok még vacilláltak, mi tökéletesen megtaláltuk ezt a helyet, ugye Főnök?
– Mit akarsz?
Válaszolták négyen. Mikor rádöbbentek, hogy egymástól függenek, mosolyogva nem reklamáltak egymásnak, hanem kórusban folytatták.
– Mondd tovább, Semminevű!
A Semminevű “név” hallatán ketten felugrottak, vigyázzba vágták magukat, mert a beszélőn kívül még két, ebben a tisztségben kavargató ült ott. Amikor rájöttek, hogy nem róluk van szó, szomorúan visszaültek a vasfazék mellé, és ettek tovább.
– Csodálatosan rotyog a mi nagy üstünk, állandóan ég alatta a tűz. Az előbb azt vettem észre, hogy kibugyogott.
Semminevű nem bánkódott azon, hogy neki kisebb a kanala, mint a négy Főnöké, így is felhizlalta oldal- és egyenesági családtagjait.
– Főnök, az előbb kicseppent…
– Nem baj, majd zsíros lesz a föld és jobban terem az üst alatt. Akármit termelhetnénk magunknak, tűzvirágot is, persze csak hobbiból.
– Ja, és ott, az a hátul bámészkodó idenyújtotta a kenyerét, és egy cseppnyi ráesett…
– Micsoda?
Ugrott fel egyszerre a négy Főnök nevű egyszerre.
– Üsd ki a kezéből!
– Na de, Főnök!
– Azt mondtam, üsd ki a kezéből!
Valahányadik Semminevű elgondolkodott. Ha nem teszi, amit kell, kondérjogosulatlanságot kaphat, tehát ment, kiütötte a bámészkodó kezéből a kenyeret, még le is kevert neki két fülcsengetőset. Mit képzel ez, hogy az ő kondérjuk és fájuk alá mászkál zabálni?
Pedig már évek óta egy csatorna rácsán át öntötte be a többletet. Nem volt kinek adnia. Pontosabban ismerősöknek, barátoknak – nem is tudom vannak-e az ilyennek – adhatott volna, de ez szerinte elvtelenség lenne.
Hizlalta a patkányokat, akik már rég név szerint ismerték. Igen, jól értik! Nem ő ismerte név szerint a patkányokat, hanem a patkányok őt. Az említett, rusnyának vélt rágcsálók közt van egy mondás a gerinctelen patkányra, mégpedig az, hogy “ember”. Viszont ez az ember már annyi jót tett velük, hogy jutalmul kinevezték tiszteletbeli patkánnyá.