Pókháló, vagy ablakra fagyott furcsa jégvirág mögött próbálkozik a nap. Jéghavas, szétfagyott minden. A klorofill zöldje úgy szállt el, mint átlátszó, vékony lapból a papír. Kicsit szutykos, kormos is lett… Fűtenek és a szmog is keperkedik hangtalan, csepp formájú erezetek összességébe. Már csak esztétikai lény, élettelen tárgy ugyan, mégis röntgenfelvétel elevenségét idézi.
A kis és nagy verőerek és visszerek gyűjtőjeként, laposabb nem is lehetne szegény. Majdnem két dimenziós szépség lett a nyárközépen frissen zsengült, vidám juharfa csinosító.
Néhány pötty, pókhálóba szakadt légyúrfikat idéz, s ott a bal alsó sorokban teljesen olyan, mintha a zsákmányfalásra kész várakozna. Szegény néhaik…
Bíborpirosan hatja át a felmenő, vagy lenyugvó nap sugara, és a végén egy gyűjtemény csipkedísz minta látszatát kelti. Pedig negyven évvel korábban, papírlapok közé sajtolt viharemlék. Egynyári. Nem csak az emberek, a fák életében is volt egy meghatározó, az a bizonyos, ami soha vissza nem tér. Most, így élettelenül is, kilencvenhat éves néni patyolatfehér kendőbe bújtatott gyér hajának formájában mosolyog a naptól átvirított képszépség.