Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.
Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.
Nekünk ez a fa a szabadság volt.
A madarak leszállópályának tartották –
egy-egy nehéz nap után dolguk végeztével
mindig megpihentek rajta.
Anya mindig jót akart nekünk.
Egyszer azt mondta, hogy ki kell vágni a fát.
Hiába sírtunk Alízzal.
Azt mondta azért vágjuk ki,
mert kell a hely a vágyainknak.
Hogy a szívünk is beleférjen a kertbe.
Apa mindig csendes volt és megbízható, szerettük is ezért.
Mikor anya szólt neki, szó nélkül ment a fűrészért.
Sosem felejtem el a hangot, mikor az acélfogak
belekaptak az élő rostok között a húsba.
Ennél fájdalmasabb csak az volt, mikor
az első könnycsepp megjelent Lizi szemében.
A nyári délután színpompában csüngött rajta –
majd lecsúszott róla tétován.
Csendben sírt, elegánsan. Nem szólalt meg többé.
Mikor a könnyei végleg felszáradtak, már csak novellákat írt.
Egyszer olvastam egy kínai bölcsességet:
„Kertész legyen, ki boldogságra vágyik.”
Nekem szólt. Éreztem, engem szólít.
Komolyan vettem a hívást
és gyönyörű kerteket építettem.
Nem tudom miért, csak utólag vettem eszre,
hogy fa egyikben sem volt.
.
Remek.
Kedves Tibor, örülök és köszönöm szépen a visszajelzésedet, véleményedet. Megtisztel a véleményed.
Barátsággal,
Zsolt
Gyönyörű, köszönöm, hogy elhoztad az alkoTÓházba, Zsolt!
Örömmel, drága Mari! Én köszönöm a lehetőséget!
Ma újra visszatértem és ismét elolvastam Merengő-det. Kiváló költemény! <3
Nekem ez az igazi öröm: ha Tőled ezt kapom. Tudod néha nem tudom mit is gondoljak: a Dokkon az volt az ítélet rá, hogy “működésképtelen, túlzsúfolt és összegabalyodott”. Nehéz itt eligazodni, tudod Mari, de nekem az érzések és a saját képeim, saját hangom a fontos, a vákuumot ezzel kell kitöltenem. Szeretettel köszönöm a véleményedet és a bátorítást. Ez fontos nekem. Persze ezt a véleményt nem szív-ember mondta – Te pedig az vagy, nyilván ezért is szólíthatott meg Téged ennyire a vers. Szeretettel köszönöm még egyszer! 🙂 Ölellek, Mari!