megüli az ősz a tájat
a meg nem született dalok
fájnak legjobban a fáknak
rőt lángokat lenget lombjukban
a szél az aszfalt búsan búg
nincs kiút
mondom az igét
súgom ámen
uram szabadíts meg a kísértőtől
ezután másból egyen örömöt
más lelkéből oltsa szomját
nevem kimondása előtt némuljon el
mint családosok közt az árva
és sóhajtsa
nincs kiút
mondom az igét
nyögöm ámen
megszoktam hogy fáj bennem
már észre sem veszem rózsaszirmok
villognak a kertben felismeréseken zuhanok
át a kettősségbe a százfelé szakadásba
az egyedülségbe
köd őrzi a tájat
az elmúlás forgatja a mindenség kerekét
zűrzavar zörög a világban
szaporodik az elválás
az egyesülés utáni vágyban
a csönd fülsiketítő lármájában
zajok sunyi settenkedésében
az idő katatón kattogásában
a végtelent végessé varázsoló esőben
mondom az igét
lehelem ámen
surran a vágy
mint kövek között az ékszergyík
éltess engem
magasztalj a csillagokig
te drága senkisem
“kövek között az ékszergyík”
A csillagokig, drága Mari!
Köszönöm, Tibor… úgy legyen 😉
“súgom” “nyögöm” “lehelem” de minden út odafut! Ámen! Nagyon tetszett ‘magasztalásod’. A pálmát nálam a “végtelent végessé varázsoló eső…” viszi, bár a küzdelem szoros, mert a vers minden képe és sora itt van az első helyen! Ölellek és mp. Vacskád
Amikor visszaolvasom a verseimet, az alliterációknál mindig elmosolyodom, akkor esik le a tantusz, mert ösztönösen jönnek, nem tudatosan, hogy neked kedvezzek, drága Vacs… köszönöm szavaidat. ömp44444444444444madarad
“magasztalj a csillagokig
te drága senkisem”
Gyönyörű vers…