csend birtokolja az éjszaka
alakzatait szemérmetlen por
sivatagot képez a tárgyak
felszínén

nomád szellemek léptei alatt
csikorog a murvás utca
összerezzen a szobában
lapuló félhomály

amikor a kertben az igaz ember
vérén tűnődő pipacs izzó szirma
rebben a zajokkal álcázott városból
kigördülnek a kövek lakatlan szavakba
épülnek

kék pártáikat az égre dobják
a borzaskaták a hervadás útján
magról magra évszakról évszakra
elhagyják halálukat kiváltságukkal
a semmit hatálytalanítják

közönyébe hantolja az embert
a magány magában beszél ettől
feledékeny síksággá simulnak vágyai
visszautasítja a követelődző vallomásokat
engedelmesen megadja magát
a pusztulás kulisszatitkainak
kockázatot nem ismerő idő prédája a test
ráncok görbe útjain botorkál a fény