lassan véget ér a nagy álmatlanság kora,
ami nemzedékünkre rányomja bélyegét.
az idő lázas leheletében vonszolják magukat
napjaink. fájdalmak földindulásából menekítjük
álmainkat. a pőreségből a lefegyverző jóság
álruhájába öltözünk és a káosz nem engedi
kimondanunk: benned lakom, onnan beszélek
hozzád.

&

semmire nyíló világ a szád, de a valóság
részletét kiáltozod: zászló, haza, nyomor.
betűk. 948, 956. számok. védőkar, címer,
bizalom, közös teher, nemzet. szavak.
utolsó fegyvered a humor. kacagj
saját kínodon, te szárnyakkal felszerelt
repülő gépezet. üzemanyagod két nagyon
hiányzó dolog: szabadság, szerelem. hiába
töltöd tele hajtóműved érzéseid semmibe
vételével, fájdalmakkal, betegségekkel. a
nincs, a kellene, a talán, a lehetne falat emel
eléd, amit csak ketten dönthettek le: te
és önmagad.

&

valami meghökkentőt szeretnél alkotni
az utolsó lehetőségről, amit még nem írtál
el magad elől. ma a szerelemvirág egyetlen
virággal üzen. letakarod vele a tisztázatlan
távolságot. a fény kissé távolodik, hogy kusza
kézírásod értelmezni tudja, aztán itt ott bele-
javít és így szól: úgy viselkedik ez a vers mint
egy vadló. befoghatatlan, s ha mégis, nem ismeri
a parancsszavakat: ül, fekszik, nem létezik. nyihog,
ágaskodik, nagyokat rúg idomítója hátsójába. ez
a vers egy dologra alkalmas, hogy felvágd vele
verőered és biztos, ami biztos, szívedbe szúrd.