valaki máshoz legyél hűtlen
a szerelmet felejthető kalandokkal
száműzöm beszédes hiányodban
visszafogottan létezem
évfordulónk tűzijátéka világít a betonra
szürkével szürkére írom neved csak én
látlak magányom lapul a tiedhez
ilyen nyirkos időben kell az ólmeleg
hallhatatlanságodban elbukik a város
milyen erő tartja féken a Tó haragvó
hullámverését ami talapzatáról ledöntheti
emlékedet szavaidat nem hantolja ki senki
és hangod nem adja a hegyeknek
arcom a keresés árkolja de megtalállak
az elengedésben vajon te felismersz
engem a várakozástól kimerült napraforgókban
röghöz kötött rózsák rabszolgatekintetében
a korán elhunyt nárciszokat sirató eső dalában
csapongó dongók hőskölteményében
vajon mikor veszíted el rendeltetésed
mint élesre köszörült kacorkés
a vénségtől tehetetlen kertész kezében
“megtalállak az elengedésben”
Felismer, Mari, fel!
Tulajdonképpen – a jelen esetben – már nem is fontos, hogy ő felismer-e. a fontos, hogy én megtalálom, az elengedésben 🙂
Lám-lám! Egy enyhén ívelt összecsukható, többfunkciós kés még egy lelki állapotnak is lehet ábrázoló eszköze … a mostani kertészkedésed is remekül sikerült!
Nem tudom, hogyan, de hajnalban erre a szóra ébredtem, ahogyan nagyapám nevezte a metszőkést… kacorkés. először nem is jutott eszembe, mit jelent. csak a szó libegett bennem, mint telítettségét vesztett léggömb. amikor felismertem, akkor kerekedett köré ez a kertészkedési gondolat 🙂 köszönöm, Vincze…