Szél fújja a Koponyák hegyét.
Eltűnt egy porba gurult dobókocka nyoma,
megette a lándzsát is a rozsda.
Festett, ébenfekete az ég,
mint bimbóból virág, úgy nyílt ki a vég,
mely kezdet és örök.
Lélekkel, nem tüskével koronázott.
Beteljesedett!
Egy anya holt fiát öleli,
ömlik az eső és elemek ránganak.
Nagy sóhaj után bezárult a sír,
s tán a szikla is tudta,
csak test volt odabenn,
a lélek alá, s fel szálla harmadnapig.
Ki nem kérte a megváltást, az is megkapta.
A hegy búbján még ott áll keresztfa.