Ne dúld a tájat!
A vihar sosem volt műfajod.
Hát persze,
ezerszer megmondtad:
vihetném valamire,
de lusta voltam,
letettem a csomagot
és ráültem.
Kipihenni a semmittevést
és most, mikor a jövő mögém került,
nehéz hátra tekintgetve látni a célt,

ELŐTTEM.

*

Hétfő és kedd partja között
áradt folyó ez az éj.
Álmatlanságom hídjáról nézem,
miként süllyednek el a nappal történései.
itt-ott küzd még néhány érintés,
biztató szó, örvények rántják le őket is.

Hiába szavakból ácsolt etetők,
nincs ki látogassa őket.
Átfúj rajtuk a csönd.
Most érintetlen fehér lapok födnek el,
mint hófúvás a házat. Versek hó alatt.

*

A délután ácsolja már az estet,
dúvad-árnyak rejtekükből ki-kilesnek,
fogsoruk nedves kövön vicsorgó lámpafény,
s mint erős dohányos üres dobozban,
az utcán ideges ujjakkal matat a szél,
s mert sáron és levélen kívül mást nem talál,
benyúl az ing nyitott nyakán,
így idomít a télhez.
Hiszen
tél lesz,
tél lesz.

*

Élesztgetem, de már nem ébred
a bennem lakó hibernált gyerek,
és alszik a tó, a tanya. Alszanak
nyesők, kapák, ásók és tenyerek.

Nincs előttem és utánam,
csak nyirkos mindennap-falak,
nem Vízözönvégi-ágat hozok
a számban, csupán odvas fogakat.

Vándorolnék tovább, hisz vinne
a születéskor kapott lendkerék,
de egyre gyorsabban lassul
és az is foszlik ami emelne még.

Függelék

Aki bújt, aki nem, megyek: és… maradok.
Csodálkozom, kisebb, gyorsabb lett a világ,
A távol egyre közelebb. Nézem.
Szoktatom magam.
Lassítok, nehogy idő előtt célba érjek.
Eddig ittam, most hunyorgok a fényben.
A tócsát, mit régebben átugrottam, megkerülöm.
Hosszabb út, de biztosabb.
Lassabban írok, az NY, a GY nem barátom.
Régen mindig elkéstem, most órákkal előbb indulok,
hogy biztosan odaérjek.
Inkább várok kapualjban utcán, megállóban, téren
és nézem a galambokat.Néha etetem is őket.
Már nem szállok velük. Padot keresek, leülök
és bámulom a háztetőket.