az idő szemgödrébe hullik a fénymagányban
pulzáló csillagok léte. koránkelő hegycsúcsok
homlokára bizarr árnyékot vetnek légörvények
alakzatai. bekerített kertben jár-kel Einstein,
áthatol álmok borzongó bozótjain, lábujjait
a ruganyos fűbe mártja. érzi, a föld barna bőrét
új nyár bizsergeti. hallja, záporok morzézzák
szerelme nevét, a szél régimódi dalt hegedül,
barokk zenét játszanak a Szabadság Házáról
a Tó hullámai. és akkor megérti az eső
minden űrt betöltő muzsikáját, mutatóujjával
megérinti az Univerzumot, kivonja a lényeget
az egy többszöröseiből, kijelöli az atomjaiban
némán várakozó világosság határait, meglesi,
amint a téli nap lézerfénye kimetszi a nyár
tökéletes formáit, húsa megtelik percek pörgő
parányaival, átmenetileg elfogadja az egyéni
valóság vélelmét, bekiált a világ kapuján:
van itt valaki?