Fároszok 1

Guillaume Apollinaire

szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény

égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked

a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
s Euriposz száz tengerár
(villan a Végzet fogsora)

a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen

s tatam-tatam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét

Csontváry Kosztka Tivadar

vásznat szövetni óriásit
s a végtelenre fölszögezve
mi legbelül világít
úgy festve rá akárha lenne

elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe

ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste
ám a Cédrus tőrt szorítva billeg
s törött angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre

Kondor Béla

pálcikaember tűzfején
hamuhaj közhely-gyűjtemény

kidőlt a fény de nem vakít
villás fogóban álmaid

Ikarosz-álma-szerkezet
gumimotorral zümmöget

pléh-Krisztus két tenyérsebén
rozsdás lyukon átfúj a szél

röhög a tenger nincs esély
az Angyal szárnya vízbe ér

és nincsen többé szárnyalás
betonként megköt a kalács

s mikor hinnéd már nincs mi fáj
hallod zizez Darázskirály

Pilinszky János

itt hagyott cigarettafüsttől
vijjognak égi tűzriasztók
esik
gondolatnál gyorsabban
növekszik most a gyom
egy távoli küszöbre tájolt
vándorlás igyekszik
otthonra lelni
de mindenütt tócsák
és kerítések

*

az Első és az Utolsó nap közé feszített zsineg-sors
kellék az idő vándorcirkuszában
arany és ezüst keréken rajtam egyensúlyozik
nappal és éjszaka mégsem én tartom
az Eget

*

falu végén kőkereszt
mögé gyilkos lapul kiles
szeme mint farkasé
ha rálelnek harapni fog

mehetnék kerülőúton
az asztal szék megvár
mégis itt jövök erre
hogy szemébe nézzek

Weöres Sándor

jobb kézben
a nappal
bal kézben
az éj
egyensúlyoz
a Mindenség
kötelén

játszik
csöndből
hajlít
karikát
ködből
políroz
fénylőt
épít
föld alá
búvót
fellegekig
érőt

tavaszba
rügyet
csepegtet
galagonyát
az őszbe
égboltból
kaput
kalapál
melynek
zárja a fény
kulcsa
madár

sercen
a tolla
Térre
s Időre
csapot
így szerel Ő

mesteri munka
csettint majd
visszabúvik
a pentameterbe
Tóth Gyula
bádogos és
vízvezeték-
szerelő

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Pethes Mária szerint:

    Óriási! és még óriásibb, hogy ez az 1. tehát lesz folytatás is… izgatottan várom. ölellek, Istvándorom: KedvesMarid

  2. Bátai Tibor szerint:

    Külön-külön ismertem őket, úgy is nagyot szóltak.

    De így, együtt, ÓRIÁSI.

  3. Nemeti Vas Katalin szerint:

    Elképesztő. Mindegyikben találtam valamit. Most nem idézem, hosszú lenne. Ám a vers füzér kiváló! Kalandozásra biztató 🙂 Köszönöm István!

  4. Kőhalmi Ildikó szerint:

    Világíts(atok)!

Vélemény, hozzászólás?