csupán megszokásból törődök velem
eljövök hozzám itatom etetem
s ha beomlott kiásom a romok alól
viszem hozom az emlékeket vetítek
megkeresem ami szerinte nincs meg
életben tartom pedig élhetetlen
fárasztó állandóan figyelni rá
hogy ne csináljon valami hülyeséget
mert hiába röpültek el az évek
hajlamos kamasznak gondolni magát
juventus ventus mondogatja és nekivág
akár a tengernek is bár nem tud úszni
többször gondoltam rá hogy cserbenhagyom
vártam mikor érkezik meg az alkalom
és mikor megjött mégis maradtam
talán kötelességtudat talán sajnálat
fogott itt de már végig vele leszek
és itatom etetem kiásom amíg még lehet
Már a Dezertálsz-szövegem kapcsán írott Panelsziget versed is hihetetlenül szuggesztíven (és persze: képszerűen) érzékeltette számomra azt a szimultaneitást, amely legkésőbb 3–4 éve gondolati síkon is visszatérően foglalkoztat, de amelyről a 4–-5 éves koromra tehető első „én-élményekig” visszamenőleg vannak mentális emlékeim és élményeim: milyen lehet(ne) úgy belebújni valaki más bőrébe, hogy én mégis én maradok, a magam emlékeivel és tudatával; vagy milyen lehet egyszerre több helyen, több szituációban többfélének lenni?
Mostani soraiddal még néhány lapáttal sikerült rátenned erre, Barátom.
ezzel a Juventus ventus-szal még Ikarosz is felrémlett nekem… az ifjúság olyan mint a szél, mindig repülni akar. elválaszthatatlan benned a gyermeki én a felnőttől.. de akkor ezek szerint szeretnek az istenek, ha meghagynak lelkeden belül utazgató gyermeknek, Istvándorom. Holnap találkozunk a Rátkaiban. Ölellek: KedvesMarid