bár lehetne múlni túl a meghaláson
hogy ne lásson többé az emlékezet sem
s furcsa álomkép csupán midőn a vásznon
ha létünk ócska kommersz film gyanánt pereg
bár lehetne menni csak úgy észrevétlen
reggelre könnyű harmatként illanni el
tarka pillangóként az orkánnyi szélben
vagy ajtót csapni végül férfiként: adieu
bár lehetne, Lacikám. szoktam mondani, hogy bang… amikor elolvasok egy verset, és (le)üt… most is mondom: bang. Szépet írtál. Sajnos lassan Te is elérsz abba a korba, amikor jobban ismered a várost a temetőkről, mint a mozikról, kocsmákról, ahol kvaterkázni szoktál a barátokkal… és valahogy egyre kevesebben ülnek az asztalnál
🙁
Drága Marim! Már elértem abba a korba…És igaz: a kocsmabarátaim már mind ifjoncok, akikkel nem bírom a tempót, úgyhogy nem is próbálkozom.
Örülök, ha “bang”, én ugyanezt éreztem, csak nem a verstől, mert azt kikínlódtam, hanem a csapástól.
“ajtót csapni végül férfiként: adieu”
valahogy így — de (fölös) sietség nélkül
Köszönöm Tibor!
Egyelőre békén szándékozom hagyni a nyílászárókat.
Laci! Ez nekem nagyon tetszik ___
Köszönöm, ha tetszik, Vincze!
Őszintén szólva én elégedetlen vagyok, pedig amíg kikerült ide, hatszor jöttem vissza javítani, csaknem annyiszor, ahány sor az egész.