Szép őszi ég a lelked, tiszta rózsaszál!
A szomorúság zúg bennem, mint a tenger,
Apályban, mogorva ajkam imájánál
A megmaradt iszap-szavaim a fegyver.

A kezed léhán csúszik ájult keblemen;
Mit keres? A helye kifosztott barátném.
Széttépte egy nő karma, foga kegyetlen.
Ne keresd szívem; megette az állat-rém.

Szívem palota: a tömeg meggyalázta;
Benne dülöngélnek, ölnek, törtetnek vadul.
Tudd: a nyakad körüli parfüm hoz lázba…

Ó, Szépség! Lelkek vad ostora, hanyagul
Így akarod! Égesd hát el tűzszemeddel
Az állatok-meghagyta rongyokat – vedd el!

Sánta Zsolt ford.

LV – Causerie
(Charles Baudelaire (1821 – 1867))

Vous etes un beau ciel d’automne, clair et rose !
Mais la tristesse en moi monte comme la mer,
Et laisse, en refluant, sur ma levre morose
Le souvenir cuisant de son limon amer.

– Ta main se glisse en vain sur mon sein qui se pâme ;
Ce qu’elle cherche, amie, est un lieu saccagé
Par la griffe et la dent féroce de la femme.
Ne cherchez plus mon coeur; les betes l’ont mangé.

Mon coeur est un palais flétri par la cohue ;
On s’y soule, on s’y tue, on s’y prend aux cheveux !
– Un parfum nage autour de votre gorge nue !…

O Beauté, dur fléau des âmes, tu le veux !
Avec tes yeux de feu, brillants comme des fetes,
Calcine ces lambeaux qu’ont épargnés les betes !