AZ IDŐ HULLÁMVERÉSE

ideiglenes menedék a csend hálófülkéje
a béke szárnyai felhasítják az égi cihát
szabadon szállingózik milliónyi vándor-
pille hó temeti be a sáros valóságot

*

elteszem ezt a délutánt rosszabb napokra
hunyt szemem mögött látom a tavaszt
a ferdén hulló fényben hogyan karcolja
szárnyával a Tó sötét vizét egy madár
a dél felől érkező szél elönti a fák lombját
dallal kék tűjét a légbe döfi a szitakötő majd
odébbáll hallom nagy magasban pacsirta
hangja cseng és a szántóföldek a hűségről
sóhajtoznak

*

néhány rózsaszirom mint elhagyott
kagylóhéj hever a földön fényhullám
élesztgeti őket a délután kék színt csorgat
az árnyékos zugokba a Tó zöld üveg
fecske írja alá a szabad teret

*

fénymáz kenődik az ablakokra
összegyűjtök néhány szót védőgyűrűt
kovácsolok belőlük magam köré
leteszem vállamról a világ súlyát
közelebb kerül az igazság
ünnepi ruhában jönnek a pillanatok
nem zárom kalitkába őket hadd
repdessenek a tisztára álmodott
ég alatt már tudom azért törnek össze
a magasztos percek hogy örökre
feledhetetlenek maradjanak

*

halászfelhők fogják hálójukba
a várost kicsiny gömbbé sűrűsödik
és hullatni kezdi cseppjeit az idő

*

a teljes összefüggés részletét kutatom
elmém margójára jegyzetelek
körülkerít a kert bujasága
zuhanórepülésben rigók borotválják a gyepet
vajon melyik védtelen résen hatol be az árnyék
és milyen megrázkódtatástól rendülnek meg
nyugodt nyájba hajtott napjaim
elhúz mellettem a világ gyorsvonata
tamariszkusz bokrok integetnek

*

megreped a reggel épsége
különös hangot hallat
az ágakat paskoló jeges eső
a szürke árnyalataiból antik
felhő-intarzia az égen

*

körülvesz a világ ahogyan a Tó
jege a belefagyott nádast
ádáz szelek seprűzik a tájat
jégcsapbillentyűkön zenél a szél
érzem az idő hullámverését
mások életéből jajkiáltásokat hallok
a mogyorófák virágot bontanak
mint ékes szavak csilingolnak
szómozaikok felnyúlok értük
versbe szedem mindet
a nekem tetsző módon

*

hagyni kell a neszeket hogy szerethető
hangokká teljesedjenek ahogy a víz
kuncog amikor a Tópart szegélyéhez
ütközik és időnként vállalni kell a sírást
drága felebarátaim ha sírni szükséges
mert kevés a szó elmondani mennyire fáj
a faragott lovak nyihogása a nemzeti
emlékhelyen

Kategóriák: Vers.

6 hozzászólás

  1. Gősi Vali szerint:

    Meghatódtam… Ölellek…
    “hagyni kell a neszeket hogy szerethető
    hangokká teljesedjenek ahogy a víz
    kuncog amikor a Tópart szegélyéhez
    ütközik és időnként vállalni kell a sírást”

    1. Pethes Mária szerint:

      Drága Valikám, köszönöm, hogy mindenütt figyelemmel kísérsz. ölllek én is Téged nagy szeretettel!

  2. Bátai Tibor szerint:

    Impresszionista vershimnuszod a szívemig hatolt most is, drága Mari.

    1. Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Költőtárs… és a kép beillesztésében nyújtott segítséged is <3

  3. Marci szerint:

    Szia Marika!

    Irigylésre méltó, aki képes megélni az életét olyannak, amilyen, ez a vers pedig pontosan erről szól, az életről magáról. Tibor azt írta impresszionista vershimnusz. Műfajként tényleg az, aki képes rá, és van rá mersze, annak az egész léte szubjektív érzésekből, megérzésekből, vágyakból, a szépség utáni vágyakozásból álló élet.Elérted a szépséget, szép vers.

    Szeretettel Feri

    1. Pethes Mária szerint:

      Köszönöm hív figyelmedet, értő-érző olvasásod, mindig precíz elemzésed. Ölellek: Mari

Vélemény, hozzászólás?