6:45-kor, a kedvenc rádiója szólalt meg az ébresztőórán. Kikászálódott az ágyból, felvette köntösét és a fürdőszobába sétált. Hideg vízzel megmosta arcát, s lement a földszintre. Őrölt magának egy adag kávét, majd elindította a főzőgépet. Minden reggel két szelet ropogós, barna pirítóst evett vajjal megkenve, és hozzá egy nagy adag tejeskávét ivott.

8:00-kor már a temetőben kell lennie. Pedig ilyenkor szokta átolvasni az újságot. Ma nem lesz rá ideje, ez bosszantotta. Igyekeznie kell, ha nem akar elkésni. Nem, muszáj lesz időben odaérnie. Nem szeretne később magyarázkodni. Felesége már tegnap este kikészítette neki a ruháit. Fekete nadrágot, inget és öltönyét, szövetkabátját. A cipőjét ő maga pucolta meg indulás előtt. Felesége és a két kicsi még aludt. Nem akarta hogy elkísérjék. Nem akarta elrontani a gyerekek napját egy temetéssel.

Mikor megérkezett, valamiért meglepődött a sok emberen, akik eljöttek. Pedig számíthatott volna rá. Megpróbált kitérni előlük, úgy érezte nem tudna őszintén reagálni a részvétnyilvánításokra, színésznek pedig nem volt jó. Ahogy a sírgödörre pillantott, azon járt az esze, mennyit dolgozhattak vele a sírásók. Nem szívesen lett volna a helyükben. Nehéz munka, állapította meg. A pap szépen beszélt, eddig minden rendben ment, s a menet szépen a sírhoz ért. Miközben leengedték apja koporsóját, próbálta kizárni az előtörő emlékeket. Félt hogy otthagyja az egészet a fenébe. Ezt még ki kell bírnia, nemsokára vége. Elővett egy zsebkendőt és kifújta az orrát. Kicsit náthás volt.

Amint a ceremónia véget ért, az elsők közt távozott. Nem tudta, ki marad utoljára a sírnál, de nem is érdekelte. Sietett, mert kisfiának megígérte, hogy elviszi pecálni, és még csontiért is be kellett ugrania a horgászboltba zárás előtt. Ez volt most a legfontosabb.