Mikor már úgy tűnik, megmenekülsz,
valaki suttogni kezd szárnyakról meg
az emberek veleszületett tollallergiájáról,
a szeretetlenség kálváriáját vési homlokodra,
melódiát dúdol a boldogság hiábavalóságáról,
szűkre szabott sorsra ítél, örök magányra
kárhoztat, kiradírozza az utakat, szétmaszatolja
a gondosan megfestett tájképet, s helyére
mécseseket pingál, mert tudja, ha beleveszel
a sötétségbe, mindketten rávakultok a világra.

De pontosan tudod mindennek a helyét.
Ezt a világot – amibe születtél – egyedül festetted,
sejtről-sejtre tapasztottad bele magad, te vagy
a vászon és te vagy az ecset, hunyt szemmel
megjárod utad szégyenérzet nélkül viselve
meztelenséged, szegycsontra forrt hegek
öltöztetnek – ez a megalázottak győzelme -,
érvényes jeggyel utazhatsz pokolra, márványlépcsőn
fel a hegyre, s ha leveted magad egy szikláról,
elnémul benned a suttogó szörnyeteg.