Az emberek életét a szabályok teszik tönkre. Hányszor elmondtuk, hogy a szabályokat kell az élethez és nem az életet a szabályokhoz igazítani. Soha nem mertünk lépni, mintha bástyáról kiálló, ránk szegezett, XVI. századi mozsárágyú célpontjai lennénk. Pedig nem! Olyan egyszerűen megoldható volna, ahogy a síneket váltókkal, úgy rossz szabályokat, önmagunktól igazításokkal elkülöníteni. Vegyünk egy általános élethelyzetet. Sokat gondolkodtunk a beterjesztés előtt, de csakis és kizárólag olyasmi jöhetett számításba, ami már mindenki életében előfordult. Közel, s távol nem ismerek olyan embert, a csecsemőtől az aggastyánig – férfiakat és nőket -, akik több ezerszer ne teljesítettek volna őrszolgálatot. Az őrszolgálat szabályzata – mindannyian tudjuk, hiszen ez egy mindennapos életpélda -, ha támadó jön (márpedig az őrszolgálatot teljesítőt, minden alkalommal megtámadják), a jól megvilágított őrhelyről, mint kiváló célpont, az őr köteles felszólítani “állj, ki vagy” kiáltással a feléje osonót. Ha a támadás szándékát nem veti el és nem is aratja le a támadó, akkor “állj, vagy lövök” jön. Után, a megátalkodott támadni vágyó, aki támadását továbbra is folytatja, egy felhők felé kilőtt, csikósostor pattintásnak megfelelő ijesztgetésre számíthat. Ezután szigorú lábkarcolásos, három napon belül gyógyuló sérülést okozó, célzott lövés leadása következik és csak amikor már az őrszolgálatot teljesítőt tökéletesen lelőtték -mint mindannyiunkat itt, hiszen mind voltunk őrségben, a kisunokámat, épp mikor hazaértem váltották le, pedig még csak három hónapos -, akkor jöhet a célzott lövés. Ez kérem a szabályzat. A valóság, miután mégiscsak itt cseverészünk, picikét átalakítja a szomorú világot, amolyan aszfaltutat simít sáros göröngyökből. Tehát az “álljkivagyálljvagylövök” kiáltás után, azonnal a felső testre leadott, célzott lövéssel helyesbítjük a szabályt, majd egymástól néhány másodpercnyi szünet után, két újabb lövedéket eresztünk Föld körüli pályára. Javaslatunk, amit megfontolásra ajánlanánk, hogy életszerűbb módon oldjuk meg az ilyen mindennapos helyzeteket. A gyakorlat alakításra szorul. Mindannyiunk által ismert, hiszen mindannyian voltunk már őrségben, mindannyiunkat minden egyes alkalommal megtámadtak és minden egyes alkalommal úgy jártunk el, amint azt leírtam. Javasolnám a következőt: A támadót felszólítás nélkül le kell lőni, így hatalmas nemzetgazdasági pluszjövedelmet jódlizunk össze két fölöslegesen kilőtt lövedék megspórolásával. Felszólításra nincs szükség, viszont, hogy a történelmi múltat ne gyalázzuk és alázzuk, ezt a mára divatjamúlt és gyakorlatiatlan szokást megtarthatnánk a végére. Ezért az őrségben álló, elkurjanthatja magát “álljkivagyálljvagylövök”, a lövés és két darab lövedék spórolása után. Persze, nagyon sokat dolgoztunk tervezetünk benyújtásával és mindenre kiterjedő figyelemmel, látókörünk sarkából nem esett ki az a magától értetődő veszély, amit ez a szabály helytelenül alkalmazva magában rejt. Ugyanis az ilyen szabályváltoztatás után, az őrségben álló kisgyermek, leányka, fiú vagy aggastyán, az őt leváltani érkezőket, minden bizonnyal szitává lövi, hiszen minden, az őrizendő terület belsejébe tolakodót joggal és szabályosan hatástalaníthat lövedékbevitele által. Ezért javasolnánk záradékként, hogy az őrségben levő mindenkiket, ezentúl kizárólag vaktölténnyel lássák el – minden tárat teletöltve, hogy biztonságérzetük ne csorbuljon – és tegyük kötelezővé a támadóknak (akik természetesen minden egyes őrszolgálat időtartama alatt jelentkeznek), hogy az első durranás hallatára, szótlanul roggyannak össze. Még mindig veszteségben vagyunk, hiszen egyetlen vaktöltény kirepült a nemzetgazdaságból, éles azonban nem! Sem éles, sem vak, második és harmadik lövedék pazarlása nem lazít a város panorámájában gyönyörködő éjjeli pandák zsebén.
Van még egy lényegtelen és elhanyagolható dolog. A támadót ne likvidálják, tény hogy ez nem nemzetgazdasági érdek, de hogy ne pazaroljunk feleslegesen, mindet kötelezni lehet, hogy támadását annyiszor ismételje meg, ameddig a rá kilőtt lövedékek árát vissza nem téríti. Bátorkodunk benyújtani javaslatunkat az elfogadás reményében, így hagymaszállal, kozmetikázás nélkül.