A felsorakozott Oscar-díjak mögött, Einstein szív egy nagyot pipájából és végigmustrálja a kivilágított Eiffel tornyot. A Mars-mezőn háromlábú kameraállványok tötyögnek egy sajtókonferenciára. A rendező zsiráfnyak formájú és mintázatú mikrofonokat rak egymás mellé, s a már szép számban összegyűlt politikusok hevenyészett lóhátra ülnek. Gyalogtempóban pufogják ki a kézzelfogható és gyűrhető szmogot.

Einstein elmosolyodik, kalapot emel, szemére motoros szemüveget tesz, berúg egy részeg, hetven évvel ezelőtti utcai padot, majd lábait keresztbe fonva eltűnik a hullámzó kalaptalanságba.

Az Eiffel torony színét veszti, a körülötte díszelgő rózsaszín égbolt mind inkább töredezetté válik. A hosszú út mentén ritkulnak a fák, majd kiszáradnak, a pázsitból végül ropogós, napsütötte, natúr pörkölt fű marad.

A bogáncstúlélők ezrei igen jól érzik magukat. Csörgőre száradt, neveletlen fák alatt Einstein ismét kalapot vakar, majd egy relatív tengerparti naplemente után felhajózik az ég kékjének hömpölygő tengerére, ahonnan már visszanézni sem maradt ok a szmoglepte, darálható, egyre inkább puskacsövekre emlékeztető mikrofon-kipufogócsövek felé.

A politikusok lomhán felvágtatnak egy víztorony tetejére, elmagyarázzák a belső szárazság okait, majd egymás után elneveznek magukról egy-egy utcát, mielőtt lebontanák őket.

Nagy, kerékpáros óramutatószemek eltáskásodása után, a szónokok és időjelzések szabadon szaladnak szét, nyakból forgó, nem napraforgó útjelzők kongására.