levedlem azt a bőrt és levedlem azt
a nézést amivel kényszerít lássam
mit láttatni akar levedlem kísértéseit
gonosz mesterkedését az őrületben
téboly ez megalázó és viselhetetlen
belülről izzó mellkas vassal átütött
üvöltözés és vádaskodások helyett a
visszafojtott indulatok néma görcse
mikor a szem zavarosodik és a tudat
ha tekintete megfogan felfal iszonyú
torzszülöttje ismerem örvénylő hátát
sima hasát legjobban égő-zöld szemét
nem szólítottam nem neveztem mégis
ideszegődik olyankor lángokkal állít
szégyenembe felemészt józanságot
veretlenséget kivetkőztet lealacsonyít
féken tartani nem csak tagadni lehet
titkolni képtelenség elvakítani végzetes
nem menekül a gyűlölettől rabjává tesz
a képzelgésnek kezdettől küzdök ellene
de most levedlem ezt a bőrt levedlem
ezt a nézést bezárom a kígyó szemeit
7 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
De jó is lenne, ha megtehetnénk… vagy legalább többen megtennék. nem cincálom szét a versed, KŐm, hagyom, hadd ragadjon magával, és sodorjon ki a bőrömből és az “égő-zöld szem” nézéséből.
Muszáj, muszáj, muszáj. Egyszerűen nem lehet egy bőrben élni vele.
Nem csodálom, hogy Mária eme kígyószem bűvöletébe került. Sodort engem is! 🙂
Köszönöm, Vincze!
Remek, ahogyan előkészítetted a vedlős csattanót, amely aztán valósággal robban…
Örülök, hogy így érzed, Tibor!
aztán új bőr, új szem – új kígyó
és
siklunk a végtelenbe