Jelenidőben mesélni rólad, az ölelésről, hogy
Isten ne érezze magát olyan árvának bennem.
Elmondani, hogyan fekszel szerelmed ölében
az égről alácsorgó, olvadt fényben, hallgatod
a fülledt messzeségből egy templom harang-
bongását. A szeretett nő árnyékába dőlsz, haja
dédelgetőn körbefonja arcod, csókja mézében
a csend ízét ízleled. Egymást karoljátok a parton
és lelketek így, összeforrva a végtelen ösvényén
marad. De rendületlenül hiszitek, mindig jönnek,
akik vérükben lobogó szenvedéllyel tovább folytatják
a kettészakadt mesét. Most ötvennégy szökevény
május után lelked bennem dalol, és emlékedben
szabadon lélegzik Isten.
7 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
És már Isten sem (olyan) árva, drága Mari…
Akkor máris megérte megírni ezt a verset, Tiborom 🙂 köszönlek!
Megérte bizony! KedvesMarim, a Te verseidben MINDIG szabadon lélegzik az Isten!
DrágaIstvándorom, köszönöm szívbéli szavaidat, ugye tudod, milyen fontosak nekem?! Ölellek: KedvesMarid
Lucian Blaga
Nem zúzom szét a világ pártájának csodáját
Nem zúzom szét a világ pártájának csodáját
és nem ölök
eszemmel titkokat, mikkel találkozom
az utamon
virágokban, szemekben, ajkakban vagy sírokban.
mások Fénye
megfojtja a rejtett áthatolhatatlan varázsát
sötét mélységekben,
de én,
én a világosságommal növelem a fény rejtélyét-
és amint a hold fehér sugaraival
nem csökkenti, hanem remegve
még inkább növeli az éjszaka rejtélyt,
én is úgy gazdagítom a sötét láthatárt
nagy szent misztériumú virágokkal
és minden, ami érthetetlen
még érthetetlenebbé válik
szemeim alatt
mert én szeretem
a virágokat a szemeket az ajkakat és sírokat is.
Köszönöm… szeretem a verseit.
Elszúrtam a címét…
Helyesen:
Nem zúzom szét a világ csodapártáját…