Zenekar 2. regény – részlet

8. fejezet

„Érted meggyógyulok!”

Másnap hajnalban amikor kinyitottam a szemem, forgott velem a szoba. Amint megmozdítottam a fejem, erős hányinger fogott el. Szólni akartam Ákosnak, segítsen felkelni, de nem tudtam. Furcsa, artikulátlan hang jött ki a torkomon. Megszöktek a szavak. Te jó ég, mi van velem? Erőt vettem magamon, nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A lábaim alig bírták el a testemet, a szoba hatalmas gömbbé, a padló és a plafon homorúvá változott.
Ki kell mennem a konyhába, uzsonnát kell készítenem a fiúknak. Készülődnöm kell a munkába, itt az indulás ideje. Biztattam magam. De erőtlenül rogyadoztam. Az utat konyháig – ami a szobától tizenöt lépésre volt – fél óra alatt tettem meg és kétszer hánytam. Mi lehet ez? Semmim nem fáj, csak ez az iszonyatosan erős szédülés ne lenne. Kinyitottam a hűtőszekrényt, de már képtelen voltam bármit tenni, minden kiesett a kezemből.
– Ákos – kiáltottam, vagyis azt hittem kiáltom, de csak nyögtem érthetetlenül a nevét. Mégis meghallotta és kijött utánam.
– Mi van veled? – riadtnak láttam. Válaszolni akartam: nem tudom, rosszul vagyok, de megint az az összefüggéstelen beszéd buggyant ki belőlem.
– Hívok mentőt – mire visszajött a konyhába, már aléltan feküdtem a kövön. A mentő hamar megérkezett.
– Majd hívlak telefonon, bejövök hozzád délután, de most mennem kell dolgozni, tudod, az a határidős meló – beszélt hozzám Ákos valahonnan nagyon messziről. Magamra hagy? Nem értettem, miért nem hívja fel a kollégáját, hogy mi történt velem. Szükségem volna rá, hogy elkísérjen, támaszom legyen.

A kórházba szállítás közben egyedül feküdtem a hordágyon, nem vigyázott rám senki. Rászíjaztak ugyan a hordágyra, de minden kanyarnál arra hánytam, amerre az autó az irányt vette, majd amikor másik irányba fordult a kocsi, a hányás szépen a tarkóm alá csurgott. Éreztem, összeragad tőle a hajam. Kiszolgáltatottan, elhagyatottan nyögdécseltem, miközben a mentőorvos a sofőrrel vicceket mesélt egymásnak, jó ízűen nevetgéltek.
Amikor megálltunk a kórház előtt és kinyitották a kocsi ajtaját, hogy kiemeljenek, iszonyú dühbe gurultak a látványtól.
– Nézze meg, mit csinált? Totál beszennyezte az autót, a hordágyat. Miért nem szólt, hogy adjunk egy vesetálat? – Mondani akartam: én szerettem volna szólni, de nem bírtam beszélni. Megint az a riasztó artikulátlan hörgés… Mindent érzékeltem a külvilágból, csak éppen képtelen voltam reagálni rá, vagy bármilyen formában jelezni szükségleteimet. A kórházban az intenzív osztályra vittek, egy nővérke a hasamra tett egy adatlapot.
– Töltse ki, mire visszajövök – a kezem sem bírtam fölemelni, nem hogy megfogni a tollat, kitölteni egy több oldalas kérdőívet. A betűk összefolytak a szemem előtt. Bénultan feküdtem, a fejem nem mertem elfordítani, nehogy ismét hányjak.
– Nem töltötte ki az űrlapot? Mit csinált ennyi ideig? – zsörtölődött a visszatérő nővér. Ismét azok az értelmetlen nyögések jöttek szavak helyett. A szám, az állam, a nyelvem erősen zsibbadt, forgott velem a szoba, szerettem volna csúnyán lehordani az érzéketlen ápolónőt, de nem jöttek ki érthető szavak a számon. Megmentőmül egy másik nővér lépett az ágyhoz, kezébe vette az adatlapot.
– Majd én segítek. Kérdéseket teszek fel, valahogy jelezze a válaszokat. Mondjuk pislogjon, ha igen, csukja be a szemét, ha nem a kitöltendő válasz. Érti? – pislogtam – Rendben, akkor kezdjük. Az adatait fogom ismertetni. Perecsényi Judit – pislogtam – született Budapest, 1955. január 24. – pislogtam. Miután mindent leegyeztetett, elment a kitöltött papírral a kezében. Nem tudom, meddig feküdtem ott, hasamon egy vesetállal, amit úgysem tudtam volna a számhoz emelni, ahogy felülni sem sikerült. Mozdulataim lelassultak, végtagjaim elnehezültek. Végre jött egy orvos, megvizsgált, kérdezgetett. Most sem ment a válaszolás, sőt úgy véltem, egyre inkább nem működik a beszéd. A pislogásos módszert kitaláló nővérke visszajött, az ő segítségével sikerült kommunikálnom az orvossal.
– Ez stroke, miért nem hívtak a beteghez azonnal? Ilyenkor minden perc számít. Azonnal kössék be az infúziót. Jól van, nyugodjon meg, hamarosan jobban lesz.

Ájulásos alvásokba merültem, nem voltam képes követni a körülöttem zajló eseményeket, a napszakokat. Amikor megébredtem, az éjjeliszekrényemen ott állt érintetlenül az ebédem. Ebből sejtettem, dél már biztosan elmúlt. Újabb és újabb gyógyszereket fecskendeztek az infúzióba, a monoton csepegés megnyugtatott. Orvosok jöttek-mentek, kérdezgettek, a pislogásos módszerrel válaszoltam. Kétségbe voltam esve. Itt fekszem bénán, nem tudok beszélni… mi lesz velem? A Fiam azt sem tudja, hol vagyok, fel kellene hívnom. De akaratom ellenére a kezem mozdulatlan maradt. Fogalmam sem volt, hol van a telefonom. Újra elaléltam, valahonnan távolról, mintha egy másik dimenzióból hallottam volna a nővér hangját:
– Igen, itt van az édesanyja, ha minden jól megy, holnap átvisszük az intenzívről egy betegszobába. Megnézem, ébren van-e – lágyan megérintette a karomat – A fia van itt, szeretné látni magát – pislogtam.
– Anyácskám! Mi történt? Miért nem szóltatok, hogy mi lett veled? Annyira izgultam – próbáltam elmondani neki, miatta tele vagyok én is aggodalommal, nem akartam felzaklatni, nehogy újra pánikrohamot kapjon, de megint csak azok az istenverte összefüggéstelen hangok jöttek ki a torkomból – De mit mondanak, mi ez, Anyám? – Na, ezt most hogyan értessem meg vele pislogással? És valóban, mit mondanék neki, mi történt velem? – fölhúztam a vállam, jelezve: nem tudom. Ó, milyen nagy sikerélmény volt számomra ez a mozdulat. Örömömet messze sodorta az a rémület, amit a Gyerekem szemében láttam. Szerettem volna megnyugtatni: Ne félj, nem halok meg, jobban leszek hamarosan… Érted meggyógyulok, nem adom fel… de csak néztem rá, Ő pedig sírva rám borult.
– Ugye, rendbe jössz? Ugye, hamarosan rendbe jössz? Szükségem van rád! – az utóbbiakat a nyakamba hüppögte. Jaj, szegény Gyerekem, milyen büdös lehetek, a hányástól, ami a tarkóm alá folyt a mentőben. Ne hajolj oda, drága Fiam, még rosszul leszel a szagomtól! De nem jött szó a számra. Csókolgatta a kezemet, aggódó tekintetében könnyek csillogtak. De jó lenne azt mondani: gyere be holnap, drága Gyerekem, akkor már biztosan tudok beszélni, most még nem megy… Nem tudom, mennyi ideig állt az ágyamnál, mert halálos kimerültség lett rajtam úrrá és eszméletlen álomba zuhantam. Anyámat láttam álmomban, kitárt karokkal jött felém. Úristen, meghalok! – gondoltam rémülten – Ő gyengéden megölelt, eltolt magától, majd visszafordított és előrelökött. Köszönöm, Anyám, lám máris milyen magabiztosan járok! De jó! Akkor hát rendben vagyok, mehetek haza – ébredtem fel a látomásra. Szomorúan tapasztaltam, erről szó sincs. A kórházi ágyon feküdtem, még azt sem tudom jelezni sehogyan, hogy ki kellene mennem a mosdóba. Mintha a gondolatomat találta volna ki, a pislogásos módszert kitaláló nővérke megállt mellettem egy ágytállal.
– Erre bizonyára szüksége lesz. Na jöjjön, segítek, fogja meg a karom – nagyon szerettem volna, de a kezem továbbra sem mozdult. Valahogy mégis ráemelt az ágytálra, azonban nem ment a dolog. Ki kell mennem. Akartam mondani és hittem is, hogy kimondtam, de nem. Határozottan megnyomta a vállam – végezze csak el a dolgát, most nem tud kimenni – Ez iszonyú! Képtelen vagyok bármit tenni. Lebénultam? Mintha kihallotta volna a bennem ágaskodó kérdést, így felelt:
– Ez csak átmeneti állapot, holnapra már jobban lesz. Kis segítséggel képes lesz kimenni a fürdőbe is. Kapaszkodó van végig a folyosó falán, majd azok segítségével, sikerülni fog – megnyugtató, gondoltam. Hogy vette ki alólam az ágytálat, nem tudom, mert ismét egy ájulásszerű álom szippantott magába.

Másnap hajnalban a nővérke lemosdatott. Micsoda megkönnyebbülés volt megszabadulni a belőlem áradó savanyú szagtól. A reggeli vizitnél a főorvos köszöntött:
– Itt járt tegnap a főnöke, elmondta, maga egy rendkívül fontos beteg – mosolygott rám – Mindent megteszünk a talpra állítása érdekében. Stroke-ja volt, még nem tudjuk, milyen mértékben sérült az agya, holnaptól kivizsgáljuk. Ma átvisszük egy betegszobába, ahol három sorstársa várja. Ők már jobban vannak, a segítségére lesznek. Meglátja, minden rendbe jön. Hogy érzi magát? Tudott aludni? – érdeklődött kedvesen. Nyekegésemre megsimogatta az ágy szélén bénán heverő kezem – Jól van, semmi baj – Később valóban áttoltak ágyastul egy másik szobába, ahol három beteg tartózkodott. Miután a nővér elrendezett az ágyban, körbevettek, bemutatkoztak, nyugtatgattak.
– Ne félj, holnap már kikísérünk a fürdőbe, sokkal jobban leszel. Ez az infúzió áldás, mindannyiunkat hamar rendbe hozott – Látták kimerültségemet, hagytak aludni. Délben óriási csörömpölésre ébredtem.
– Itt az ebéd, gyere, próbálj meg fölülni – szólított meg a betegtársam. Nem ment. Másik szobatársunkkal együtt nagy nehezen fölültettek és néhány kanál ételt belém tuszkoltak. Már két kanál leves után nemet intettem a fejemmel. De ezt is fantasztikus sikernek könyveltem el. Nem hánytam, még hányingerem sem volt a fejmozdítástól. Valósággal ujjongtam. Magamban, mert igazából semmi jelét nem tudtam adni örömömnek. Az arcom pergamenszerűen merev volt, a mimikám is cserben hagyott.

Délután bejött Ákos, hozott hálóruhát, törölközőt, tusfürdőt, evőeszközt, poharat, gyümölcslevet, almát, narancsot. Szótlanul állt az ágyam mellett. Szobatársaim hellyel kínálták, odatoltak neki egy széket. Határozatlanul leült, megfogta a kezem. Hála és öröm vegyes érzése töltött el. Már az idejét sem tudtam, mióta nem volt egyetlen gyöngéd megnyilvánulása sem. Talán mindig betegnek kellene lennem, hogy kedves legyen hozzám. Röhej… Suttogva érdeklődött az állapotom felől, de mivel nem tudtam válaszolni, csak néztük egymást szótlanul. Pár perc múlva elment, mert ismét mély álomba zuhantam. Átaludtam a vacsoraidőt, az éjszakát. Hajnal négykor iszonyú zsivaj keltett fel. Nyíltak, csapódtak az ajtók, nővérek sürgölődtek, fölkapcsolták a lámpákat, különféle eszközökkel csörömpöltek. A takarító személyzet fölmosott, kiürítette a szeméttartókat. Jaj, elviselhetetlenül hangos a világ! Csendet akarok! Kibírhatatlan ez a hangzavar!
– Gyorsan, üljön fel, lemosdatom, legyen tiszta a vizitre – hangzott a nővér sürgető parancsa, de szobatársaim kérték, hagyjon engem, majd ők segítségemre lesznek. Fölhúztak az ágyból, két oldalról megragadtak és a szó szoros értelmében kivonszoltak a fürdőbe. Ez szörnyű, nem tudom magam ellátni. Mi lesz így velem? Közben rendkívül hálás voltam megmentőimnek, akik rásegítettek a vécé ülőkéjére és megtartottak, nehogy leessek róla, majd a tusolóba egy széket tettek, arra ültettek, lemosdattak, még a hajam is megmosták. Bénán tűrtem segítő kezük szorgosságát.
– Ne aggódj, holnapután már te fogsz segíteni egy másik rászorulónak. Így megy ez itt, aki jobban van, támogatja az elesettebbet. Kevés a nővér – Fürdés után behintőporoztak. Tehetetlenül viseltem öltöztetésemet, nagyon jól esett a felfrissülés. A kórterem a folyosó végén volt. Soha nem érünk el odáig, gondoltam.
– Csúsztasd a lábad a következő lépésbe, menni fog – biztattak betegtársaim. Kimerítően lassan és rettentő sokára értünk az ágyamhoz. Besegítették a lábam, betakartak, elcsigázottan elaludtam.

A vizitnél ismét a kedves főorvos kérdezősködött:
– Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? Látom megfürdött, nagyszerű! Különböző vizsgálatokra fogják vinni tolókocsival, az eredmények ismeretében tudok nyilatkozni az állapotáról. Legyen türelmes – Na, ja… könnyű azt mondani, amikor itt fekszem bénán, betegtársaim és a nővérek jóindulatára bízva magam. Nem sejtettem, mi fog történni velem, meddig tart ez a helyzet. Halvány mosolyt próbáltam az arcomra erőszakolni, de éreztem, a szám nem engedelmeskedik jobb oldalon. És a jobb kezem sokkal erőtlenebb volt mint a bal. Sőt, ha pontosan akarok fogalmazni, a jobb egyáltalán nem működött. De legalább a bal már igen. Minden apróságnak örülnöm kell. Ez erőt ad ahhoz, hogy kikászálódjak ebből az állapotból. Az orvos a másik beteghez lépett. Milyen jó nekik, ők el tudják mondani, mit éreznek, gondolnak. De én… hogyan fogok írni ezután? Beszélni, ellátni magam, gondoskodni a fiúkról? Könnyek szivárogtak a szememből és az arcomról két kis patakban lefolytak a párnára.

3 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Nagyon olvastatta magát a közzétett részlet, drága Mari.

  2. Avatar mariamagdolna szerint:

    Köszönöm,hogy olvashattam Máriám!

Vélemény, hozzászólás?