valahol mindig – Justinas Marcinkevičiusért

egymás sorsában éljük a változatlant pedig
nem is értjük miért együtt öregszünk
a bútorokkal ruháink sóhajtozására süketen

rózsák refrénjébe hallgatózunk nézzük ahogy
az idei fű ismétli tavalyi zöldjét és a kert
festőpalettáján szétterülnek a színek

ismerjük a szerelem jelmondatát szörnyen
hétköznapi meg sem rendülünk gyors fogyásán
csak a vágy nem adja meg magát oda húz vissza

hol igaznak tűnt minden még akkor is ha súlya
földbe nyom legalább ismerjük a kórt ami megöl
bennünket kéményünk kék füstjébe oldódik az este

váratlanul vidám vég nélkül befejeződik
minden mese az ablakon fák leskelnek be
sötétben várjuk amíg a másik hazaér

Kategóriák: Vers.

6 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    még akkor is ha súlya
    földbe nyom legalább ismerjük a kórt ami megöl

    (de addig is éltet)

    1. Pethes Mária szerint:

      Ez a célja, hogy éltessen… addig is 🙂

  2. Kőhalmi Ildikó szerint:

    Hová ér haza, mire várok?

    1. Pethes Mária szerint:

      hova? a sötétbe… addig jó, amíg van mire várnunk… persze a kire még jobba lenne, de lassan személytelen fogalommá válik…

  3. Farkas Molnar Peter szerint:

    ‘kéményünk kék füstjébe oldódik az este
    az ablakon fák leskelnek be
    sötétben várjuk amíg a másik hazaér’

    Az örök várakozóknak sokat mond…

    1. Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, Péterem, hogy figyelemmel voltál gondolataimra. Rogyásig…

Vélemény, hozzászólás?