Térdig érő sárban, omladozó agyagkupacok között
bukdácsolok álmomban, mintha egy óriás sündisznó
hátán kellene felmásznom a hegyre. Ez lett a világból,
nézek körül, sárcsomók mindenütt, és már dagonyáznék
is a reménytelenségben, ha a lejtő bal oldaláról hirtelen
munkazajt nem hallanék. A fejem magától fordul a hang
irányába. És már látom is, ahogyan egy gép, mint egy sok-
karú borbély, leborotválja a hegyet, téglákba tömöríti az
agyagtüskéket, így épít a hegymászóknak járható utat.

Feltűnően nagyok a téglák. Hogy pontosan mekkorák,
azt nehéz lenne megállapítani, három- négy méternyire
állhatok tőlük, ebből a távolságból nézve a hosszúságuk,
a szélességük és a vastagságuk talán egy emberi test
méreteinek felel meg leginkább. Tökéletesnek tűnik az
arányok eloszlása. Ébren azon tűnődöm, lehetséges-e,
hogy a létezés alaptörvényének, a híres aranymetszés
szabályainak megfelelően készülnek álmomban a téglák,
és ha igen, mikor lesz belőlük a valóságban is járható út.