Van, hogy fellázad ellenem a rend,
és nincs, ami talpára állítsa bennem
a világot. Ilyenkor lépcsők futnak fel
rajtam, gödrök zuhannak belém, ajtók
és ablakok lesnek ki belőlem félig
behúzott függönyök mögül, rám fordít
ezer kulcsot a zár, a falon az óra tőlem
várja, hogy elüssem az éjfélt vagy a delet,
elütöm hát, elütöm én bárhol, bármikor,
bármivel az időt, csak nehogy belehaljon
szegény, de nem fog, az ilyen baleseteket
jobb esetben túl lehet élni, túl éli bennem
is mindig valami macskaság az összes hülye
ütközést, a mázlista, a talpára esik, amíg
én a fejemen állva mindent fordítva látok;
látom, ahogy a Föld kanosszát jár a Hold
körül, az égen repülni tanulnak a halak,
a folyókban (még jó, hogy nem a fiókban)
úszóleckét vesznek a csillagok, látom a
mentőautók felé száguldozó kórházakat,
ahogy a csecsemők sorra szülik bennük
a magatehetetlen asszonyokat, látom a
hiányos öltözékben magukat kellető utca-
sarkokat, a járókelők tekintetében és
mozdulataiban ácsorgó buszmegállókat,
hallom a szomszéd nénit, ahogy minden
kóbor kutyát megugat, hallom a csövik
csontjaiban fagyoskodó hideget, a főterek
harangjaiban hangot kolduló templomokat,
s ilyenkor belém süketül a csend, félni
kezd tőlem a sötét, a szennyes kitereget
a ház elé, de a rend nem tágít, kemencét
gyújt bennem, és rám üvölt, hogy reggelre
haladéktalanul süssek ki valami egyszerűt
és finomat, ha mást nem, a Napot, és hozzá
az úszni már viszonylag jól tudó csillagokat.