Tükrök.
Csak éles szilánkok a hóban.
Vétlen fénytörés.
Könyörületesség lebeg odalenn,
világvége készül egy alvó ólban.
Két karó most és kereszt a testem.
A kristályokat nézem –
mindben egy-egy ittfeledett szívverés.
Köteg forró véna lobog bennem
és idegszálak –
karjaimban neurotikus ölelés.
Törzsembe oltva nehezek a tagok.
Az irgalom köztünk lopva jár.
Csak magam vagyok,
most üvegarcod alá kuporodom.
Szemedben holt tenger árad.
Otthonom én a kövek közé hordom.
.
“mindben egy-egy ittfeledett szívverés”
Ott dobognak soraidban is…
Köszönöm, hogy olvastál, Tibor! Szép estét, barátsággal 🙂
Megfogott a versed, Zsolt, a különleges költői képek, szófűzések miatt. ez különösen tetszett:
“világvége készül egy alvó ólban”
A címet többesszámban írnám: Tükröződések
A leütés utolsó sorának elején szerintem fölösleges az ‘én’, hiszen a ragozás: “hordom” egyértelműsíti anélkül is.
De azt szoktam mondani: a vers tiéd, enyém az érzés 🙂 Szeretettel: Mari
Kedves Mari, köszönöm a meglátást és az együttműködésedet. Igen, a címet valóban többesszámban írnám újra. Abszolút egyetértek. Az utolsó sor eleji “Én” nyomatékosító funkcióként került az elejére – az eltérő látásmód hangsúlyozására.
Ha van módod átjavítani, kérlek tedd meg a következők szerint: “Otthonom én a kövek közé hordom.”
Köszönöm a tisztes együttműködést!
Szeretettel 🙂