ez az éjszaka soha nem fogja elfelejteni
önmagát néhány hajó kómában ring
a Tó boldogtalanság színű vízén
egy nyárból kitoloncolt virággal
üdvözlöm őket ne féljetek
a lélek legyőzhetetlen és
maga választja útját a testhez

szívemen a távolság pecsétje de mindig
a hűség szemszögéből figyelem
a történéseket erotikus vágyálmaim
áthatolnak a város téli napfordulóján
a szükség által mozduló napokon
az időjárással dacoló teraszok nyitvatartási idején
a távolodó európa újra kiemelkedő vasfüggönyén
a zsarnokság követhetetlen iróniáján
letűnt istenek csasztuskáinak kínrímein
az árulás pénzéhségén

önként vállalom a fájdalmakat
egy lehetetlen jövőhöz
a szerelem karmájához kötözöm magam
a védelmező végzet vérrokonaként
és nem térdelek le
csak Anyám sírja és a történelem zsúfolt
vagonjainak tetején előrenyomuló
tisztesség előtt

ismerem a látóhatár szőttesmintáját
a köd önműködően záródó
ajtajának kígyósziszegését
szeretőm húsának vonzerejét
a lámpafényben vibráló vallomásának súlyát
és tisztában vagyok vele
azért kell elveszítenem valakit
hogy másra találhassak

bedobozolom az időt fölviszem
a padlásra a nyári ruhák mellé
a tökéletes szabadság óralapján
fölöslegesek a mutatók
idegszálaimon szívogatom a létezés
nektárját és nem érdekel a mennyország
kapuján a tábla
tatarozás miatt zárva