Takarodó

Az éjszakai felriadások.
Az örökkévalóságnak tűnő
másodpercek, amíg a tudatom
kikecmereg az öntudatlanság
iszapjából, és ráébreszt,
hogy nem vagyok egyedül:
ott szuszog mellettem
egy másik lélek.

Az örökkévalóságnak
addigra vége, és akkor már
lehet bosszankodni is (végre),
mert annak a másik léleknek
a szuszogása igazából jóízű,
párnaszagú, hangos hortyogás,

az ébreszt fel garantáltan
éjjelente, mint egy rakoncátlan,
bohó állat, aki nem képes kivárni
a reggelt, ha tehetné, lerángatná
rólam a takarót…
takarodj,
szólnék rá, de nem teszem,
nem rázom fel a hű eb gazdáját,
csak az arcához érintem a kézfejem,
és azokra gondolok, akiket nem
a Másik töredezett lélegzetvétele,
hanem a saját akadozó lelke
ébreszt fel éjszaka.

Nem mintha én nem bírnám ki
egyedül. A fél életemet így is
a saját világomban töltöm,
hasbeszélő iszaptúrók, röpködő
madárijesztők, hazajáró lemurok,
bujdosó kimérarákok, bogáncseszű
bengák, cselefendik és csalavérek
édes-fájdalmas társaságában.

Világra teremtődésükről alig
tudok. Maguktól bújnak belém
mint egy sereg rakoncátlan, bohó
állat; nem bírják kivárni az estét,
takarót rángatnak szememre,
töltsem éberálomban a fél
napot… „takarodódjak”!

Kinek az arcát érintsem meg
ilyenkor, ha a tiédet nem lehet?

A kép illusztráció. Forrása: https://peskiadmin.ru/hu/gryaznaya-doroga-k-chemu-snitsya-gryaznaya-doroga.html

Kategóriák: Vers.

2 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    A zaklatott álmoktól milyen szép, lírai befejezéshez vittél!

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “és azokra gondolok, akiket nem
    a Másik töredezett lélegzetvétele,
    hanem a saját akadozó lelke
    ébreszt fel éjszaka”

    …és ilyenkor még megnyugtatóbb, hogy “kéznél van” a másik…

Vélemény, hozzászólás?