Szabó László – Szindbád

Én úgy jöttem mindig, mint ki menni készül épp:
egy fogkefével, váltásnyi alsó, borotva;
időzni két

kaland között,
s keresni vajmi lényegét e létnek,
mivelhogy Isten belőlem kiköltözött.

Hisz annyi vétek. Nyomomban könnyek, bánat, halál,
elveszett remények, s a szerelem többé rám
már nem talál.

Bár volt elég . . .
Leginkább hiába, mert mind elhagyott
végül: a puccos úri dáma, s a copfos kis cseléd.

Pedig jók voltak hozzám a nők: sohasem szerettek –
használtak, míg szerelmet hazudtam, ám csak
sírkeresztek

s némi emlék
maradt. Rá nem találtam a teljességre,
melyre vágytam, s csak érkezem tovább, akárha mennék.

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Pethes Mária szerint:

    Remek entré! gratulálok!
    Tetszik az is, hogy a sorok dallamosan hullámzanak… 🙂

    1. varnyuszabo szerint:

      Köszönöm, és remélem, hogy ide nem úgy érkeztem (vissza, haza), “akárha mennék”!

  2. Bátai Tibor szerint:

    Örülök, hogy itt, kedves László.

    (Már a Dokkon is szívesen olvastalak — már ameddig működött…)

    1. varnyuszabo szerint:

      Kedves Tibor! Kölcsönös az öröm, mindig is jól éreztem magam köztetek, csupán némi traumák okán néhány évet elvesztegettem, ami az írást illeti.
      A Dokk elvileg még mindig működik, csak a szerkesztők nem. A legutóbb ott közzétett versemre Korányi M. reagált, ám azóta …

Vélemény, hozzászólás?