(Ophelia de Queirós-fiókok)
mesém foglalatába csavarva
kőerdőm fölött ő világít
mozgása álmok napóráit működteti
árnyékommal mutatja így a létezésem
csöndem köré aurát sző
izzó haja hűvösségen átszáll
cseng-bong a jeges erdő
s kőpázsiton átüt
egy eleven virágszál
*
a horizontot akár zárkát
kulcsra zárták
és te nem hallod hogy túl
falon
szigeten
ködön
neked morzézok sorsomon
mint rab a vascsövön
és üvöltöm hogy úgy akarlak
mint áramszünetet az elítélt
*
nyitott ablaknál állok
harmadik emelet
az utca tükrén senki esik
bennem is ősznek kellene lenni
mégis minden rügyezik
furcsa ez nekem de sok- sok év
kockává sajtolt rózsája kihajtott
s mikor megérkezel virág helyett
szonetteket hintek a lábad elé
*
jó volna hinni hogy lehet még
s összeilleszthető a sok darab
arcod elpattant cserépedénye
hiánytalan tíz év palarétege alatt
s ahol régész szerelmem kereste
talán föltárulhat a várva várt lelet
és kétségek gyötörte próbálkozás
után ma múltamból kimentelek
*
nem kellett volna
eleresztenem a szerdát
mert rád hasonlított
már reggel mikor felhőket fésült a nap elől
mintha téged láttalak volna a tükör előtt
és egymást nézve sokszorozódtunk tovább
miközben boldogságunk minősége
változatlan maradt
nem kellett volna eleresztenem a szerdát
mert e nélküledvaló csütörtök olyan
mint leszerelt tükör nyoma a falon
valóságos és nem foncsorozhat
*
jégbe fagyott levél az arcod
mikor tavasszal elkapkodja a patak
már nem futok utána a parton
felejtésből ácsolok hidakat
hogy visszatérhessek oda
ahol ha a vizek futása megáll
a jég
levél
patak
még nem történetünk részei
s mikor indul a vizek futása
következmények nélkül nézhetem
miként rügyeznek a fák
*
hiányod szobrán
évek tollászkodnak
nem látja senki
csak én állok előtte
s nézem a bravúrosan
formázott semmit
a turisták egyszerűen
átsétálnak rajtad
és az eső is
csupán bennem
csorog le vállaidról
a tenger felől
föltámad a szél
(persze tenger
sincs sehol)
Éppen most olvasom a Daloskönyvet 🙂 élete egyetlen szerelme volt Ophelia de Queirós… és milyen érdekes, hogy a fennmaradt szerelmes leveleiből teljesen hiányzik a költőiség… nagy az új Pessoa-ciklusod is…
Kedves István! Azon tűnődöm, hogy vajon hányadik alteregója vagy Pessoa barátunknak? Nagyon jól áll ez neked 🙂
Kedves Vincze!—szavaid megerősítenek abban, hogy folytassam a ciklust—-ezért,immár Te is “tettestárs” lettél 🙂 —köszönöm!
Túl lenni “Mikoron, Miérten” ez mindig a lényeg 🙂
KedvesMarim!—ezek a fiókok megpróbálják enyhíteni a levelek “szikárságát” :)—ami a ciklust illeti: nagy öröm nekem, hogy így látod, de bevallom, nem könnyű kordában tartanom az állandó átrendeződést, az újrafogalmazásokat, tkp. a “fiókok” szinte öntörvényű nyílását-csukódását—mindenesetre igyekszem…:)
Ezt érzem minden ciklusrészleteden: a fiókok öntörvényű nyílását-csukódását. ettől olyan természetes, ettől van olyan ‘belsős’ érzése az olvasónak 🙂
Kifejezetten izgalmas követni ezt az öntörvényű nyílást–csukódást.
Tibor!Köszönöm!
Ritkán szólalok meg egy-egy versed alatt. Talán, mert a nagyhangú és bőbeszédű prózaírók, költők társaságában szűkszavúvá válnak valamiért. De figyellek, olvaslak, tanullak. Tisztellek…
Kedves Péter!–figyelemmel követésed megtisztelő!—Köszönöm!