ÖRÖKSÉG

Időn és magán kívül élt.
Így lehetett rá számítani.
Olykor. Követelni, ami tőle
járt: a kelleténél sokkal többször.
Soha nem hagyta, hogy a szívünk
közepére húzzuk. Akartuk volna?
Foggal-körömmel ragaszkodott,
ahhoz a több milliárd négyzetméter
alapterületű külön világhoz, amelyben
folyton elveszetten bolyongott, mert
túl tágas volt mindig egymagának.
Egy nap aztán – na nem a kedvünkért,
csak úgy – mint aki unja már, hogy kívül
tágasabb, odahagyta a külön világot
az összes kintlevőségével együtt, és
behúzódott a lelkünk legalsó zugába.
Abba a mindent elnyelő, kis fekete
lyukba, ahová mindig is tartozott:
a kielégítetlen követelések és a
kiszámíthatatlan felezési idejű
– reménytelenül lassan vagy
túlságosan is gyorsan bomló –
emlékgombolyagok közé.

2012. január 30.

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Bátai Tibor szerint:

    “ahová mindig is tartozott”

  2. Pethes Mária szerint:

    nekem meg ez:
    “Foggal-körömmel ragaszkodott,
    ahhoz a több milliárd négyzetméter
    alapterületű külön világhoz, amelyben
    folyton elveszetten bolyongott, mert
    túl tágas volt mindig egymagának.”

  3. Kőhalmi Ildikó szerint:

    Bírom a külön világokat. Az élhetőeket főként. Különben mi értelme lenne?

  4. Vajdics Anikó szerint:

    Egy halott édesanya volt az ihletőm, de magamat írtam meg végül, azt hiszem. Én is szeretem a külön világokat. Minél tágasabbak, annál inkább.

    Köszönöm támogató szavaitokat. Anikó

Vélemény, hozzászólás?