Levedli bőrét a tél, visszavonulót fúj a fagy.
Minden irányon köd. Emlékeimben tökéletes
térkép a tested, arcod helyén elgazosodott rét.
Illúzió ez a nap, meg sem közelítik a lehetőségek.

A reggel mindig fénnyel hinti be a küszöböt,
elválasztja a hazárdírozó esküket a nyugtalanító
sorbaállásoktól. Töltök magamnak egy dalt,
elkortyolom. Magányom cseppje olajosan folyik le
a pohár oldalán. Ez nem szerep, ez kényszerű együttélés
a hiányjellel, a felelőtlenül elfeledett eszmékkel.

Többé nem akarok lefeküdni a szomorúság
démonával. Durván beszél velem, mihaszna
lotyónak nevez, azt mondja majd ő megvéd,
ehelyett sötétzárkába tesz. Szerinte így majd
ráéhezek, de én már nem alkuszom meg
egy viharvert dicsérettel. Miféle bűnt követtem
el, hogy mindennap böjt?

Ideje van a kertészkedésnek! A hajnal sem hoz
szabadulást. Orosz rulettre hív az idő, ma én nyerek.
Szemgödrömbe zuhan a nap. Hártyavékonyak
az elvesztegetett évek, átrágom magam.
Kísértetiesen üres város díszletei közé jutok,
elnevezem rólad. Egy sirály lábára kötöm
sorsomat, vigye, kell a fenének!

Nem garancia a méregdrága töltőtoll ára sem, elcsöppen
belőle a ma. A semmi órája ez, pedig tudom, a semmi
egyszerűen semmi. Nem üres, nincs tere, árnyéka.

Már nem akarok kiszámíthatatlan esték szerint élni.
Kihagyom a nyári időszámítások zajos fesztiváljait,
megbocsátok a fényben fürdő küszöbnek, és a test
átmeneti ünnepeit minden órában visszaállítom.

*
megjelent a Kivágott nyelvű harangok című kötetben, 2013-ban
a könyv kapható: info@alkoto-haz.hu