halott vagyok, csak eddig nem tudtam róla,
sóhajtott egy reggel. azóta megváltozott
minden. krizantém illatú lett a lehelete,
észrevette, hogy a temetőszagú bukszusbokor
tövében alszik a szél és rádöbbent, neki
se volt soha kihez tartoznia.
álmában a boldog pillanatok kiállításán
sétálgatott. s ha ébren volt, hosszasan állt
a fasorban, elfogódottan nézte a levelek
akrobatikus bemutatóját. ilyenkor érezte
messzire hátrál belőle a tél, és kis időre
elfeledte szaporodó veszteséglistáját.
nem indult sehova. tehát meg sem érkezett.
de hallotta, amint a kőbe vésett szavak közül
fölröppent a legszebb: szabadság, majd követte
a szerelem, amiről már teljesen megfeledkezett.
hát mégis létezett! valahol, valamikor. aztán hozzá
simult a csend és feltűnés nélkül a része lett.
“álmában a boldog pillanatok kiállításán
sétálgatott”
Ezután (talán) már nem csak álmában, drága Mari…
Úgy legyen, Tibor. köszönöm mindenkori figyelmedet.
Szeretem ezt az optimizmust: “messzire hátrál belőle a tél” _____
Kedves vagy, Vincze, hogy mindig követed megnyilvánulásaimat. köszönöm szavaidat.
“hát mégis létezett”
Egy hajnalban rádöbben az ember lánya… 🙂