két serpenyő
balra
ezüst a tó
jobbra
zöld a mező
s középen a jegenye
mérlegnyelve
ágai között
beágyazódott
fészekrepesz
a fa
a táj
megszokta már
nem fáj
nem bizsereg
nem vándorol

alatta
sétáim halottja
szürke öltönyben
kiterítve fekszik az út
megállok
anyám apám keresem
és az örzsenénéket
nagytatákat
szekérnyom vízjelét
mely ismét hamisíthatatlanná
tenné a tájat

dél van
árnyékom is alig
ezüst és zöld
egyensúlya
tartja a valóságot
nincs mi kibillentse
fönn kóros madárhiány
kék betonba keverve

épül az ősz