Merengő

Azt hiszem, nekünk valóban felhőtlen gyerekkorunk volt.

Ezernyi apró nesz között érett udvarunkban a nyár.
Egyszer nemcsak az ágyat vetettük be,
hanem reményeinkkel a kertet is.
Volt benne egy kicsi fa –
azt hittük már felnőtt arccal nézünk rá,
de csak gyerekszívvel láttuk.
Nekünk ez a fa a szabadság volt.
A madarak leszállópályának tartották –
egy-egy nehéz nap után dolguk végeztével
mindig megpihentek rajta.

Anya mindig jót akart nekünk.
Egyszer azt mondta, hogy ki kell vágni a fát.
Hiába sírtunk Alízzal.
Azt mondta azért vágjuk ki,
mert kell a hely a vágyainknak.
Hogy a szívünk is beleférjen a kertbe.

Apa mindig csendes volt és megbízható, szerettük is ezért.
Mikor anya szólt neki, szó nélkül ment a fűrészért.
Sosem felejtem el a hangot, mikor az acélfogak
belekaptak az élő rostok között a húsba.

Ennél fájdalmasabb csak az volt, mikor
az első könnycsepp megjelent Lizi szemében.
A nyári délután színpompában csüngött rajta –
majd lecsúszott róla tétován.
Csendben sírt, elegánsan. Nem szólalt meg többé.
Mikor a könnyei végleg felszáradtak, már csak novellákat írt.

Egyszer olvastam egy kínai bölcsességet:
„Kertész legyen, ki boldogságra vágyik.”
Nekem szólt. Éreztem, engem szólít.
Komolyan vettem a hívást
és gyönyörű kerteket építettem.

Nem tudom miért, csak utólag vettem eszre,
hogy fa egyikben sem volt.

Kategóriák: Vers.

5 hozzászólás

  1. Banfai Zsolt Banfai Zsolt szerint:

    Kedves Tibor, örülök és köszönöm szépen a visszajelzésedet, véleményedet. Megtisztel a véleményed.
    Barátsággal,
    Zsolt

  2. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Gyönyörű, köszönöm, hogy elhoztad az alkoTÓházba, Zsolt!

  3. Banfai Zsolt Banfai Zsolt szerint:

    Örömmel, drága Mari! Én köszönöm a lehetőséget!

Vélemény, hozzászólás?