könnyű álmatlanságban lebeg a város
az ablakok párásak mint
ütlegelt kutyák szeme
neveket sorol a kert
földje csordultig tele gyöngédséggel
nem fáradok elmondani itt vagyok
kezdetektől a végzetig mint olvadt fémbe
foglalt féldrágakő véremben dobol a táj
írásjeleket festek a Tó betonszegélyére
szótagokat küzdelmes esztendőkről amiket
elmosnak a felkorbácsolt hullámok
holtak között elevenen perelek az idővel
eltékozolt évekkel mentegetőzöm
árnyékból fényből
bőrig ázott virágok lélegzetvételéből
dalt teremni itt vagyok
mennyi megrajzolhatatlan párhuzamos
amik sosem találkoznak a végtelenben
mennyi túl későn kimondott szó mint
eltévedt lövedék megannyi pontatlan
szereposztás csillapíthatatlan csillagkutatás
után érdemtelen itt maradtam
de nyugodt vagyok tudom
ha eljön az időm árnyékodba térhetek
és a lángoló pipacsmezők felett
a hangod nélkül elárvult légben fűszeres
csókod ajkamra tapasztod halotti pecsétnek
Nagyon szép! Gratulálok.
ölellek
énisénis
köszönöm, Miragem…
ölellek
énisénis
Ez gyönyörű, Marim!
Drága Ibikém, köszönöm, hogy szívedbe talált… ölellek: Marid
Igen, Mari, itt.
És dalt teremni!
Sokszor elgondolkodtam, hogy annyi veszteség, baj, betegség után is, hogy-hogy én itt maradtam… hát rájöttem, dalt teremni kellek 🙂 legalábbis szívből remélem, hogy jól látom 🙂 Ölellek, Tibor.
Dalt teremni itt vagy!!! 🙂
köszönöm… szívből remél(t)em 🙂