Apa, apácska,
fáj!
Cseresznyefánk ágaiba
beléakadt
egy viharmadár…
Jaj,
elemel érte
Téged a Földről
a tekintetes
Napsugár
– és kifehérül
a viharmadár
s felhőként siklik tovább!
Most már
az otthonod
Túlnan találod!
Lelked, ha üzen,
hát a Holdvilágon
át –
repülök a hiányon!
Az arcokban
az arcokat
csodálom,
kőben a kőt,
nyalábokban a fényt.
S Te? (- talán! )
szívdobbanás-mélyemben
a siratóénekeket…
3 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Bennem tagolta(bba)n szól ez a vers, nem ilyen ‘folyondárosan’. és az a “kőben a kőt” nem kőben a követ akar lenni? arról nem is beszélek, hogy azt írtad: “kőbet a kőt”, amit végül kisilabizáltam, hogy “kőben a kőt” akartál írni, csak elütötted, legalábbis remélem, hogy jól gondoltam.
Köszönöm a javítást, kedves Mária! Az első kötetemnek (Szentmártoni János szerkesztette) majdnem ez lett a címe. S mért ez a freudi elszólás? A feloldása Enikő. Egy plátói szerelem gombóca! Ma családi gyásznapom van. A sorok Édesapám rövidebb napjainak és hosszabb napjainak szenvedését jelképezik. Persze nekem. ‘félálomban újuló fájdalom, hallani óriási fáit’ – mert időközben odalett a kert, majd a szülői ház.Hát – csak ennyit most. Hódolattal, köszönve a hozzászólást: Ferenc
Átfáj.