Képzelt riport – a nagyváradi zsidók nyomában

– Szia Pista, a minap olyan furcsaságokat hallottam… Mi az a zsidó?
– Sokáig nem tudtam én sem, bár kiskölyök koromban ismertem egy családot, akik Izraelbe repatriáltak. Azt hiszem, azért mondták így nekem, hogy egy szót se értsek. Volt ott egy kis srác is, olyasmi korú mint én. Az utolsó pillanatig abban reménykedtem, majdcsak haza-hazalátogatnak és játszunk tovább az udvaron, de kipakoltak, elmentek és más költözött a lakásukba. Aztán tizenhárom évesen olvastam egy könyvet, amelyik fejbe vágott, mikor rájöttem, hogy nem egy regény, hanem dokumentumírás, egy tömeggyilkosság kimerítően részletes leírása.
– Ja, ilyenről hallottam. Oksi bácsi is mesélte, hogy úgy negyven éve az utcasarkon öt embert legéppisztolyoztak…
– Itt több százezerről van szó…
– Azt hiszem, elszállt belőled a józan ész, annyian nem halnának meg egy géppuska előtt! Nagyon meg lehet ám vezetni az embereket!
– Nem szeretek ezzel a témával játszani, mert két évvel később olvastam egy másikat, ugyanebben a témában. Nyiszli Miklós, illetve Simon Magda könyveiről van szó. Kézről kézbe járt a családban, de kapaszkodj meg, még akkor sem tudtam meg pontosan, mi is az a zsidó! Csak azt, hogy embereket szedtek össze, aljas körülmények között elszállították őket és soha többé nem kerültek elő. Huszonhárom évesen végre fény derült a dologra. Tudod, hogy akkoriban, elméletileg nem volt szabad etnikai/nemzetiségi alapon címkézni. Mindenki farmerben járt és kockás ingben. Már hosszú ideje figyeltem egy különleges figurát, húsz év körüli srác volt, aki egy kis fekete sapkát rakott a fejére, olyasmit mint egy lámpa búra, két oldalt hosszú pakompartot növesztett, pedig még a szakálla sem nőtt. Éppen akkor vágytam egy jó versenybiciklit vásárolni. Abban az időben a  Szputnyikok csúcsminőségnek számítottak, pedig valójában csak megközelítették a versenybicikliket. A városban sehol nem lehetett szabadon vásárolni, de ez a srác sportszerűen kerékpározott. Lekádereztem. No, akkor lepődtem meg, amikor találkoztunk és nem volt mitől meglepődnöm. Ugyanúgy beszélt, mint mindenki más, a lebegő pakompartjával együtt.
– Szevasz, mizujs?
– Mondták, hogy bringát szeretnél, talán tudok segíteni, van otthon egy viszonylag jó állapotú, persze, ha sikerül menőbbet, akarom mondani gurulóbbat szerezned, akkor csak gratulálni tudok. Én a közeljövőben tűnök Izraelbe.
– Mi az az Izrael?
– Az egy ország a Közel-keleten.
– Mennyire közeli keleten?
– Nahát, azért nem annyira közel, Jeruzsálemről hallottál már?
– A templomban szoktak ilyeneket mondani…
– Abba az országba megyek, ahol Jeruzsálem van. Nem akarsz könyveket vásárolni? Néhány ezres könyvtáram van.
– Nekem is van egy csomó könyvem otthon, cserélhetünk, esetleg veszünk egymástól.
– Rendben, holnap beugrom, merre is laksz?
Elmagyaráztam neki, feljött, kényszerből vásárolt két könyvet, az akkor talán két-háromszázas könyvtáramból, én pedig elmentem hozzá. Nem volt otthon, fittyet hánytam a szülők aggodalmaskodására és leszedtem az összes, antiknak minősített könyvet. Nyilván a Torát és az Talmud könyveit.
– Jé, miféle érdekes régi nyelv, vagy írás! Ezeket megveszem.
– Nem eladók!
Majdnem sírtak a szülők, de nem merték kimondani, hogy micsodák. Vagy talán megtették? De ha egyszer nem tudtam, nem tudtam. Megérkezett a srác, látta, hogy lapozgatom a Torát, természetesen elölről hátra és nem hátulról előre, ahogyan helyesen olvassák. Óvatosan “kirángatta” a kezemből, odébb lökött, védve a köteteket. A polcra mutatott.
– Onnan válassz!
Nem értettem mi lelte, de ha ennyire ragaszkodik a régiségeihez, erővel nem vehettem el tőle. Megnyugodott. Én körülnéztem, nem találtam semmi ízlésemhez valót. Még azon is elmorfondíroztam, hogy a háttérben a kedves édesanyja vajon miért tördeli a kezét és az apja miért halálsápadt.
Valami derengett, hogy a szomszéd kisgyerek szülei is hasonlóképpen viselkedtek némely esetekben. Aztán szóba került a bicikli.
– Dumáljuk meg út közben, járjunk egy nagyot, még dolgom van.
– Hol dolgozol?
– Sehol, nem soká lécelek Izraelbe.
– Micsodába?
– Úgy emlékszem már mondtam.
– Jó a jelmezed.
– Mim?
– Ez a kis sipka, meg a fura, begöndörített, hosszú pajesz. Érdekes jelenség vagy, az arcodon pihe sincs még, de pajeszod bezzeg van. Miért csinálod?
– Mert zsidó vagyok.
– Micsoda? Már hallottam ezt, ja meg olvastam is ezt-azt. Azt a… Ismersz valakit azok közül akikről Nyiszli ír?
A srác rám nézett, majd flegmatikus egyszerűséggel megjegyezte:
– Nem. Azok nem jöttek haza.
– Miért döntöttetek úgy, hogy zsidók lesztek?
– Nem döntés kérdése.
– Valami más nyelvet beszéltek, ugye?
– Nem, a családban és az utcán és az iskolában magyarul. Itt, ebben,látod?
– Az összes barátom idejár.
– Magyar osztályba jártam. Románul is jól tudok, azt hiszem anyanyelvi szinten, jiddisül, mert a nem Magyarországon, illetve Erdélyben élő zsidók ezen a nyelven tartják a kapcsolatot, és persze azt a szent nyelvet is beszélem.
– Micsodát?
– A hébert, a Biblia nyelvét, a Torát.
– Mi az a Tora?
– Azt hiszem nektek is ott van, Ó valaminek nevezitek.
– Ószövetség. És azt ti Torának nevezitek, akkor a többit hogyan?
– A többit nem nevezzük sehogyan, mert annyi a Bibliánk. Az eredeti szövege héber, ezért muszáj megtanulni azt a nyelvet is. Jobbról balra olvasunk és egész más írásjegyekkel tanulmányozom, a Talmudot is folyamatosan. Ezek a törvényhez kapcsolódó írások könyvei.
– Melyikek?
– Amelyeket a pracliddal érintettél, nem tudom mit kezdek velük, hogyan takarítalak le róluk.
– Szegény, de tényleg sajnállak…
– Engem, miért?
– Hogy ilyeneket muszáj csinálnod.
– Nem muszájból csinálom, ez lelkiismereti kérdés!
– Mikor dumálunk legközelebb?
– Majd összefutunk valamikor, pár hétig még itt leszek.
Pista megszerezte a két könyvet és odaadta Jóskának, aki magából kikelve, szinte sírva vitte vissza két nap múlva. Ez a Jóska olyan volt, aki óránként kétszáz oldalt is elolvasott, de mert jó könyveknek találta őket, fejenként mind a kettőt négyszer elolvashatta… Ki tudja?
– És azt mondod, van benne igazság is?
– Az egész dokumentum jellegű, tehát valakiknek az emlékirataik, olyanok, mint egy-egy napló, nem kitaláció.
– Ezt így nem értem, mert én Pillangóban nem így láttam.
– Tudtam, hogy vicces is vagy, meg a fejed is szűkebb befogadóképességű, de a Pillangó egy francia regény, francia bűnözőkről, francia börtönszigeteken. Miért keverted ezt ide?
– Ez is valami olyasmi, nem?
– Nem tűnt fel neked, hogy egy egy csecsemő rögtön a születése után meghal?
– De. És?
– Gondolod, hogy bűnöző volt, vagy az anyja? Esetleg a sonderesek?
– Na hagyjuk ezt az egészet, különben megbőgettek, mert nagyon-nagyon jó könyvek!
Telt múlt az idő, Pistából egy helyi vállalat főkönyvelője, míg Józsiból egy behatárolhatatlan nagy senki lett. Hosszú idő után találkoztak, Pista még emlékezett arra, hogy Józsi nem a világ legokosabb embere, de nagyon jószívű. Soha senki iránt, nem táplált előítéleteket.
– Szia öreg! Mi járatban errefelé?
– Csak jövök, megyek. Mit dolgozol?
– Egy vállalatot bíztak félig-meddig a kezemre.
Jocó rosszallóan hunyorított.
– És te?
– Én? Oktatok!
– Hogy értsem ezt? Ha jól tudom, nyolc általánosod van…
– Mi köze ennek a letanult osztályok számához, öregfiú?
– Milyen cégnél dolgozol?
– Semmilyennél! Mi vagyok én, tán hagynám magam kizsákmányolni?
– Felsejlenek zsenge éveid, amikor vállalatváltó életmódot folytattál. Akkoriban, nem lehetett igazából kirúgni senkit, utána úgyis adtak neki munkát. Pár hétre, hónapra te is mindig kaptál másikat…
– Pistukám édes, látom valami baj van az agyaddal. A világ veszélyben! Itt a környezetünkben, mondjuk Magyarországon és Romániában – ha akarod felcserélheted a sorrendet -, a tudományt, technikát és művészeteket száz százalékban zsidók uralják. A lakosság kilencvenkilenc százaléka zsidó! Ezek mindent el akarnak venni tőlünk!
Pista már nem volt gyerek, így hogy hamar vette a lapot.
– Hogy hívják a barátaidat?
– Melyikeket?
– Akiknek tanítasz.
– Több is van. Bovjetszkijlovszkinovicsov Levente, M. Schrauengbergumberfürngshen Attila, és persze a mi drága Maramureseán Zoltánunk.
Pistának nem kellett további magyarázat, felfogta honnan fúj a szél, azt is, hogy ez a már nem éppen barátja utál dolgozni, tehát az érdek és az agyűrpangás kettősségéből, valószínűleg tényleg azt képzeli, hogy igaza van.
– Hány zsidót ismersz?
– Én, kérlek szépen??? Ha még egy ilyen sértést megengedsz magadnak, sarkon fordulok! Egyet sem, természetesen!
– Az előbb mondtad, hogy kilencvenkilenc százalékban ők vannak itt jelen…
– Ez nem azt jelenti, hogy a szintjükre süllyedek és kapcsolatba lépnék velük. Nem tenném, ha pisztollyal a homlokomon kényszeríthetnének se. Hogy ne menjek messze, csak a városatyákig, Seregély Bálint, Tarnai Csaba, Alantasi Szemölcs Tünde, mind zsidók!
– Rosszak az információid, az utóbbi, az erdélyi fejedelmek írnokának családjából származik. Az előbbi, Felső-Szlovákiából, a legelső pedig egyszerű helyi lakos.
– Úgy látom, zsidóbérenc lettél! A végén még az Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald meséket is meghallgattatod velem.
– Te az előbb engem zsidóbérencnek neveztél. Tudod mit, zsidó vagyok!
– Ez nem döntés kérdése!
– Emlékszem, Félix mondta és ezt is elmeséltem neked. Na meg Nyiszli és Simon Magda könyveit is volt szerencséd áttanulmányozni. Amíg említett barátaidat össze nem toborzod, s el nem megyünk egy auschwitzi kegyeletlátogatásra, akkor is az maradok. Állom az útiköltséget, mindössze annyit kérek, hogy vonaton menjünk. Feltétlenül vonaton!
– Ezek nem ilyen csóró egyedek, mint te, mindegyiknek telik egy nyavalyás oda-vissza vonatjegyre. Az enyémet állhatod, plusz ezer euró szeszélyességi pótlék.
– Megfelel jövő hétfőn az indulás, akkorra tudok szabadságot kivenni?
– Nekem igen, talán a srácoknak is. Te, figyelj valamit látok a homályom át! Ezerkilencszáznegyvenet írnak… A Fürdő utcán egy leventeruhás, tizenöt év körüli srác, meg az apja bandukolnak, már elérték a központot. Ha jól láttam, az Ady Endre utcában folytatták útjukat, aztán a Bémer térnél átkeltek a hídon és elindultak a Rulikowsky úton. Ennek a fiúnak egészen olyan a feje, mint a “Nincs is sors” főszereplőjének, abban a semmilyen filmben…
– Az egy regény, te visszaesett! Bár a megfilmesített változat szerintem is alulmúlja az írást. Nekem legkevésbé az imbolygásos jelenet tetszett.
– Ne zökkents ki! Nyitott szemmel látom ezt az egészet! Most mi van a laktanyák között? Olyan büszkén masírozik ez a gyerek, hogy tanítani kéne a mai nyeszlettjeinknek. Emelt fővel, kihúzott derékkal, és látszik, hogy büszke az egyenruha viselésére.
Pistát beszívta Jocó látomása.
– Pedig zsidó.
– Hülyeséget beszélsz, a zsidók nem is viselhettek levente egyenruhát! Sárga levelek hullnak, a csendőrlaktanya után pedig megérkeznek.
– Sejtem hova, ott nincs túl sok lehetőség. Ha azt mondom temető, talált?
– Igen. Mendegélnek fölfelé, oda, ahol a drága jó szüleink nyugodnak. Nagyon közel vannak a te meg az én eleim sírjai, ott a nagyapámék és a család nagy része is.
– Igen. Tudod mit, állj szembe édesapád síremlékével, fordulj hátat! Mit látsz?
– Egy falat.
– Aranyoskám, az a zsidó temető.
– Ne viccelj! Az én eleim nem temetkeztek volna ilyen megalázóan kompromittáló helyszínre! Ezek a fák csak díszletek, a falon a moha is és a vasajtó, meg minden. Csak odacsinálták, hogy idegesítsenek. Milyen szép sétányok választják el a parcellákat… Le kéne seperni a leveleket. Egyáltalán, honnan veszem ezt a Fürdő utcát? Azt sem tudom mi az?
– A mai Hasdeu!
– Ja, az más. Röpködnek a levelek, borzongok. A fiú tényleg oda megy be…
– Igen, Sanyinak hívják. Öreg barátom, aki negyvenben volt tizenéves, most nem lehet ifjonc. Ha nem pattan meg idejében, munkára vitték volna és úgy jár, mint a társa, akik közül soha többé nem látott viszont senkit. Esze volt, vagy bátorsága? Meglépett, aztán megjárt néhány hadsereget. Úgy, fél kölyökként harcolt! Ha tudnád, milyen hamar felnő az ember, amikor előbb a leventeruhát nem viselheti, majd sárga csillagot raknak rá, aztán gettóba dugják. A Numerus Clausa korábban is létezett, de negyventől felpörögtek az események. Hetven családtagja halt oda…
– Ne mesterkedj, úgy sem hiszek ezekben a mesékben, amiket belém próbálsz plántálni. Valahogy azt fejtsd inkább meg, mi volt ez az egész? Mit mondtam én az előbb? Tömegpszichózis? Rám nyomtad itt, az utca kellős közepén, vagy belém szuggeráltad? Honnan jött?
– Nem tudom, Jocó, csak azt, hogy a srác létezik. Már nem annyira srác, mint mondtam, és büszke vagyok, hogy a barátom.
– Neked ilyen kétes elemek a barátaid?
– Nem emlékszel, hogy zsidó vagyok? Amíg vissza nem térünk, addig feltétlenül! Össze kéne söpörni a leveleket, lassan elborítják a sírokat és a végén majd nem lehet megkülönböztetni, hogy melyik hant alatt milyen ember nyugszik. Nem! Talán direkt neked találták ki azt a falat, hogy véletlenül se történhessen ilyen gikszer. Egyszer bementem, körbejártam, éppen temetés volt és a gyászolók közül egy hátrébb álló szomorúan mesélte, hogy importálni kellett. Nem értettem, mire céloz. Tudod, zsidó temetésekhez tíz zsidó férfi kell, de a városban nem tudtak összeszedni annyit, ezért a megye más településeiből hoztak pótlást. Még hogy kilencven százalék, vagy kilencvenkilenc, vagy miket beszélsz! Megyek, megnézem a menetrendet.
– Te, egy embernek nincs is hetven rokona!
– Megkopogtatom a fejedet. Kong! Két oldalról, nagybátyáidat, nagynénéidet, unokatestvéreidet, azok házastársait, gyermekeit, gyermekeidet, házastársaikat, gyermekeid gyermekeit összeszámolva, neked is van annyi. Itt, nem papa, mama, gyerekekre kell gondolni, és tudod, ez a Sanyi a mai napig úgy bánik a magyar nyelvvel, hogy ha húsz éven át gyakorlatoznál sem érnéd utol. Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy gyűlölnék, vagy nem, megbocsájtanék vagy nem, de ha a rokonaimmal csinálták volna azt, nem hogy a nyelvet, de talán az országot is elfelejteném. S mit ad az ég, ez az ember szívén viseli egykori hazájának sorsát. Nem tartja a haragot, nem teszi befőttesüvegbe, bölcsebb annál. Még annyit, biztos szeretnék lenni abban, hogyha a barátaid jönnek, végigcsinálják! Neked már leperkáltam az ezer eurót. Emlékszem, aláírattam veled valamit.
– Igen, add csak ide, olvassam el!
– Akkor kellett volna! Azt írtam rá, ha netán nem jönnének, vagy nem úgy ahogyan megegyeztünk, akkor a tízszeresét fizeted vissza.
– Azt várhatod, inkább leülöm a sitten. Na azért azt nem szeretném… Szóval várj!
Jocó telefonált hármat. Megpróbált nagyon tudálékos, fontoskodó, emberiségmentően beszélni. Egyben bratyizott a “szehvusz kéhlekkel”. Felvágott velük, elmondta, hogy egy röhögőkirándulásra mennek, valaki olyasmit akar bemutatni, amiről pontosan tudják, hogy marhaság, de majd ott, a helyszínen fejtik ki véleményüket, valami nagy mező kellős közepén, ahol nincs semmi, vagy csak makettek álldogálnak, emberek jajveszékelnek, játsszák a szerepüket. Milyen szerencse, hogy tisztán gondolkodók is akadnak még.
Közben elkezdett szemerkélni az eső, októberben ez előfordul. A város levegőjéből kimosta a felgyülemlett mocskot, ha máshonnan nem, legalább onnan… Aztán végigpermetezte a poros paneleket, sötét, elpocsékolt műemlékeket. A falak sokat tudnának mesélni, még a panelek is!
Mert a vasút anyagi gondokkal küzd, Pista aprópénzért rendelkezésére bocsátottak egy hatvan évvel ezelőtti, harmadosztályú kocsit, olyan igazi fapadosat. A marhavagonok már szétestek… Azt is elérte, hogy a leglassúbb vonatra szálljanak, ami lehetőleg mindenhol, vagy majdnem mindenhol megáll és szándékos önlassítással közlekedik. Jelentsen az a táv legalább egy napnyi utat!
És megérkezett a hétfő, az a bizonyos kiruccanásra induló nap. Hétvége után mindig hét eleje következik, akkor is így történt. A három szép nevűből kettő Volkswagen Golf hetesen, Audi TTM K1-en sőt még a nagy “tanító”, valamikor barát is egy Ford Focus MK 1-en érkezett. Pistát egy picikét meghökkentette, mert neki leginkább a kerékpárnak nevezett, kétkerekű lábmeghajtású járműre tellett. Bár össze tudta volna spórolni.
Keresett egy hosszabb időre lefoglalható fizetős parkolót, majd bementek a pályaudvarra. A vonat már ott állt. Amikor meglátták, úgy döntöttek, mégis kocsival mennek. Ha jól beletaposnak, hat-nyolc óra alatt odaérnek. Legyen tíz, de még mindig nem egy ilyen rémségen. Meglepetésükre Joci fogta őket vissza.
– Ez egy retro vonat gyerekek, ilyenen még úgysem utaztatok, szálljunk fel. Ott hátul van a mi vagonunk.
– Jé, azt hittem, egy újságosbódét csatlakoztattak a szerelvényhez. Amúgy úgy tűnik, tökéletesen üres a vonat.
Felszálltak. Újabb szóváltás következett, majd valahogy mégis megegyeztek a maradásban. Bakter ugyan nem volt, zászlóval sem integettek, de a vonat végül elindult. Érthetetlennek tűnt, hogy miért megy rajtuk kívül tizenöt-húsz utassal bárhova egy egész szerelvény.
– Ilyen világot élünk, ezt is a zsidók csinálják!
– Valóban, vonatgyáram van, a síneket is én szereltetem.
– Te Jocó, ez az ürge itt zsidó?
Jocó nem merte azt mondani, hogy nem, azt sem, hogy igen. Krákogott négyet, majd eldobta magát egy fapadon. Ő jól aludt, élete nyolcvanöt százalékát hasonló körülmények között szundikálta. A többiek sehogyan sem bírták, és minden nagyobb állomáson leugráltak matracot, párnát, paplant vásárolni, de olyan sokat mégsem állt az a nyavalyás vonat, hogy tényleg visszaérjenek. A pályaudvar elől már futhattak vissza, mert fütyült, vagy dudált, nehezen meghatározható hangon az a mocskos masina.
A szlovák-lengyel határon adták fel. Füst és mocsok szaga terjengett, akárhogyan kipucolták a vagont, a fa magába itta a dohányzók örömkarikáit és a két hetente történő, gyorsított takarítás után maradt illatelemek is befészkelték magukat a padok deszkáiba.Távolról nyöszörgés hallatszott. Már ők is nyögtek. Rég elhagyták Krakkót, vitatkoztak is egy nagyot a nevén, mert szerintük nem nevezhetik Krakównak. Aztán egy Oświęcim nevű településnél mindenki leszállt.
– Megérkeztünk uraim, akár le is cihelődhetnek. – Jelezte Pista.
– Maga egy szadista alak, egész éjjel nem aludtam – mondta Bovjetszkijlovszkinovicsov Levente –, és nem szólt, hogy ezen a vonaton nincs büfé-kocsi, mindjárt szomjan halok. Hol rendezhetném kissé emberibbé magam, mert bűzlök brutális ötletétől. Amúgy nem értem, miért itt szállunk le, azt mondta Auschwitzba megyünk, nem? Jé, észre sem vettem, közben megtelt a szerelvény. Ki ez a sok izé?
– Főhajtók, utódok, vagy egyszerű rendes emberek, akik leróják kegyeletüket. Innen gyalog közelítjük meg a tábort, átmegyünk Birkenau-ba, ahhoz a rámpához, ahol a szelektálás történt. “Te erre, te arra állsz!” El tudja képzelni?
– Na, zsidókám, figyelj! Majd huszonnégy órán át végigkínoztál egy nyavalyás, négyezer évvel ezelőtti vonatvagonnak álcázott kutyaólban, most még gyalogoljak is a kedvedért?
– Igen uram, ez itt kötelező, a sínek talpfáin megyünk.
– Persze a díszletig, ugye?
– Majd meglátjuk mennyire díszlet, mennyire nem. Megtennék, hogy nem hangoskodnak? Itt vélhetően senki nem osztja a maguk elvető véleményét.
Ennyi kellett csupán Márámurezsán Zoltánnak, kieresztette a hangját és bömbölt.
– Hé hapsikák, nyanyusok, zsidók! Nem elég, hogy a puszta létezésetekkel tönkreteszitek a világot? Be akarjátok bizonyítani, hogy itt bármi rosszindulatú cselekedetet folytattak volna? Ugyan kérem! Most röhögjek vagy sírjak kínomban?
Senki nem válaszolt, talán mert majdnem mindenkinek akadt cirka hetven elvesztett hozzátartozója.
– Nincs itt más, csak ez az a makett, amelyet egy csomó filmben végigröhögtünk. Ideértünk, haza kéne menni.
– Még egy kicsit legyetek türelemmel!
– Mi van zsidókám, tegezel?
– Bocsánat, drága nagyuram! Csupán további rövid maradásukat szorgalmazom.
Előkerült az idegenvezető, körbemutatott.
– Íme, itt láthatják a fogadó pályaudvart. A sínen, ahol – ahol végigsétáltak – gördültek be a vonatok és embertelen taktikával, udvariaskodva, de villámgyorsan szelektálták az embereket. Nem engedhették meg maguknak, hogy gyanút fogjanak, bár egy átlagosan négy napig tartó út erre alkalmat adhatott volna, de aki túlélte, már holtfáradt volt. Ezért elhitték, hogy a mocsok, amiben a kerekek felett dunsztolódtak, saját magukra veszélyes, fertőtleníteni kell mindenkit. A Birkenauba szállítandó öregeknek, színészi kedvességgel járművet biztosítottak, ne fáradjanak tovább szegények, vitték őket a végzetükbe.
Bovjetszkijlovszkinovicsov Levente, M. Schrauengbergumberfürngshen Attila és Márámurezsán Zoltán közbekiabáltak, mindent megkérdőjeleztek, aztán nagy nehezen mégis engedtek Pista kérésének és bementek a váróteremnek nevezett, “fürdőszoba” előtti térségbe.
Pista tudta, hogy a gázkamra, sőt az előtér sem létezik, még a szovjetek érkezése előtt felrobbantották, Nem értette, hogy kerültek oda. Valami nagy időhasadás lehet, vagy hasonló…
– Elég jól megcsinálták. Ronda barna itt minden és büdös, néha szellőztethetnének! Mondta Maramureseán Zoltán.
– Lehetetlen, uram. Hetven éve tartja a szagot a fal.
– Na persze! Barakkok, meg minden…
– Ezzel mit akar mondani?
– Azt, hogy egyet sem láttam.
– Tudja, a negyven évvel ezelőtti házamhoz mentem vissza, nyomát sem találtam, pedig nem deszkából készült. Higgye el, itt, ezen a folyosón rakatták le a már elvesztett szemérmekről a ruhákat, cipőket és terelték a “frissítő zuhany” alá az embereket.
– A zsidókat, öreg! De még azokat sem, mert ez az egész egy nagy mese! Apropó, ha most nekem gázkamrát mutat, lefejelem magam. – Helyesbített M. Schrauengbergumberfürngshen Attila.
– Kérem ne károsítsa a falat! Ott, az a szűk ajtó, ami már-már hasadék, vezetett a halálba.
– Kutyafül. Pár ember nekiugrik az ajtónak és kitöri.
– Ennek itt?
– Valami utánzat lehet, nincs rajta kulcslyuk. Olvastam, hogy egy ember a kulcslyukon át lélegzett és szabadult meg.
– Na ja, persze, aztán kijött,szedte a cókmókját, viszlát-ot intett és elment. Így gondolja?
– Hogyan máshogy?
– Egyetlen személy, egy kislány élte túl, akit délután tarkón lőttek.
– Én ezt megnézem belülről is.
– Nem tilos, de nem is kötelező.
– Jut eszembe, az az író, akit boncolgatott nagyon elszúrta az arányokat. Erről is olvastam.
– Maga szerint milyen hosszú ez a folyosó?
– Olyan öt-hatszáz méter.
– Látja, maga is elszúrta. Akar egy méterest?
– Hagyjuk. Erre a röhejes emberiség megvezető, makettre vagyok kíváncsi, most már belülről is. Joci, ti is jöttök?
– Mennék én is.
Jelezte Pista.
– Ja? Direkte kérem csukja ránk az ajtót, figyelje meg, kiszakítom. Ne próbáljanak itt össze-vissza hazudozni!
– Parancsoljanak, fáradjanak be!
Beléptek és az ajtó kongva, döngve zárult rájuk.
– Ez borzasztó, mert retkes falakat látok, menjünk gyorsan kifelé!
– Kintről hangokat hallok, menetelnek és sikoltoznak, pedig ez a fal legalább két méter vastag és olyan domború plafonja van, hogy egy tonna bombától sem károsodna.
– Nézd fent zuhanyrózsák, hideg víz zuhog, Jaj, menjünk kifelé, jaj!!!
Schrauengbergumberfürngshen Attila teljes erőből nekirohant az ajtónak, de visszapattant róla, mint egy teniszlabda. Mind a hárman földre rogytak, úgy tűnt pánikrohamuk van.
– Fent megnyitott valaki valamit, és bedobott egy csomagot.
– Rém hideg ez a víz, fojt, nem bírom! Fel kéne állni, akkor legalább egy kicsivel tovább húznám, rémes.
Bovjetszkijlovszkinovicsov Levente szenvedett.
A másik kettő is aléltan kapkodott torkához, orrához és minden egyes belégzésért könyörgött. Pista állt abban a térben, ahová ő sem értette hogyan került. Tudta azt is, hogy a főépületet leszámítva semmi nem maradt épen. Nézte a körmök nyomát. Kibuggyantak a könnyei, mert nem csak nyomokat, körmöket is látott a falban, és vért.
A meghívottjai még hengergőztek egy keveset, aztán abbahagyták és halott emberek benyomását keltették. Ő fel-alá sétált ebben az illúzió adta térben. Már a belépéskor úgy érezte, ide csak olyanok jöhettek be nyugodt lelkiismerettel, akik igazán jó emberek voltak, mert a legkegyetlenebb kifáradás, a végkimerülés határán is érzékelhető volt a csapda. A rettenetesen keskeny, lyukszerű bejárót, a borzasztó vastag falakba vájt, nagyon keskeny ajtót, amin be kellett menni, amin két arasznyi acélajtó tátongott.
Ő tudta, hogy most egy négyszemélyes, nemkívánatos látomásban van része, de mégis azon gondolkodott, dörömbölni kellene már, hogy nyissák ki azt az ajtót. Akkor nyikordult valami és a szabadban meglátta az idegenvezető arcát.
– Uram, mi történt magukkal? Úgy néz ki, mint akit kivasaltak, a barátai pedig…
– Nem barátaim!
– Akkor a nem barátai talán eszméletlenek? Orvost kellene hívni!
– Ne hívjon, hamarosan magukhoz térnek. Amennyiben valami baj történne, vállalom a felelősséget.
Másodpercek múlva valóban már a fenekükön ültek. Előbb azt gondolták, a másvilágon vannak,  miután rájöttek, hogy nem, elkezdték az idegenvezető lábát puszilgatni.
– Bocsásson meg nekünk, drága izraelita barátunk!
– Én Izlandi vagyok, eleim ott élnek mióta az ország létezik, de a maguk kedvéért még magyarul is megtanultam nagyanyámtól, aki három évig élt Tatahegyesen.
– Olyasmit láttunk, amit mindenkinek tudni kell, sőt van egy ajánlatom. Srácok mondhatom mindannyiunk nevében?
– Mondd, mondd, mondd, Levikém!
Pihegték, mint a tömött libák.
– Előbb feloszlatom az egyesületünket, de azt megtehetem telefonon is. Tisztességes magánvagyonnal bírok, teljesen jótékonysági alapon elvállalnánk itt ezt a munkát.
– Milyen munkát, uram?
– Nem tudom, mit terveznek! Én ebből kiszállok!
Lépett hátra nagyokat Pista.
– Drága izraelita barátom!
– Katolikus vagyok, de amíg haza nem érünk feltétlenül tekintsen zsidónak.
– Nem kell ilyen cirádásan fogalmazni…
– Szóval, kedves barátunk, segíts! Minden csoportnak eljátsszuk ezt a jelenetet, aztán elmeséljük látomásunkat.
– Tulajdonképpen mit láttak, mit éltek át?
– A gázkamrát!
Pista elmesélte a lényeget.
– Kedves csücsülő uraim, van egy alapszabály. Köszönjük tisztességtelen jóindulatukat, de ne feledjék, ez a világ legnagyobb zsidó temetője, ezt még a maguk kedvéért sem engedjük meghazudtolni.

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Bárha legalább olykor valóra válna látomásod, Barátom, és hátat tudna fordítani eddigi (addigi önmagának) az oktalanul gyűlölködők egy része…

    1. Biz az jó lenne, Barátom.
      Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?