jelek kozmoszában

Egy madár olvassa a hajnal kéziratát.
Mi már csak az áthatolhatatlant ismerjük
egymás szemében. Ha meglátogat bennünket
az álom, ébredéskor némán tisztogatjuk
örvényeit. Mesék fái közt bolyongunk,
jelek kozmoszában. Mikor értjük meg végre,
hogy mindent pusztulásra szán az élet?

Mint a délibáb, felkelnek a fotók, a tárgyak,
elmesélik mosolyod, hajad, arcod halálát,
és annak a nevén szólítanak, aki még
el sem érkezett. Felszentelt ölelések
szüneteiben előkészítem azt a végtelen űrt,
amiben mi egymásnak szánt hiány leszünk.

Utoljára még egyszer vendégül látlak,
feledésbe merült pillanatokat tálalok.
Közös múltunkat eszed, akármilyen volt.
Őszülő kert vagy, ajkad csukódó kapu,
megpróbálok hasonlítani arra, amit mondasz.
Az éjszaka hanyagul közénk fekszik. Szeretem,
jaj nagyon szeretem frissen vasalt inged
hulló gombkönnyeit.

*
megjelent 2013-ban, a Kivágott nyelvű harangok című kötetemben
megrendelhető: info@alkoto-haz.hu

Kategóriák: Vers.

5 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “előkészítem azt a végtelen űrt,
    amiben mi egymásnak szánt hiány leszünk.”

    Talán a gyöngyért sem kell olyan mélyre merülni, mint ahhoz, hogy ezeket a sorokat (is) a felszínre hozd…

  2. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Köszönöm, Tibor, gyöngyért lemerülni tuti nem tudnék, másodpercekig bírom léleKzetvétel’ nélkül 😀 Ölellek!

  3. Gősi Vali Gősi Vali szerint:

    “Őszülő kert vagy, ajkad csukódó kapu,
    megpróbálok hasonlítani arra, amit mondasz.”
    Nagyszerű és meghatóan tiszta, szép…

    1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

      Köszönöm, hogy felelevenítetted ezt a versemet, drága Valikám… kérlek, nézd el, hogy csak most találtam meg a hozzászólásodat. ölellek

Vélemény, hozzászólás?