Hová, hová plébános úr?

– A szentmise véget ért, menjetek békével!
– Istennek legyen hála!
Elég nehezen szokott át a latin szövegről a magyarra, de villanásnyi, emberi léptékben mégis hosszú élete alatt annyi mindenről kellett másra átszoknia, annyi mindent kellett behunyt szemmel, összeszorított fogakkal kibírnia, hogy nem az ilyen jellegű változások rázkódtatták meg.

– Dominus vobiscum!
– Et cum spiritu tuo – válaszolták álltukban kemény parancsokkal ellátott sorstársai, mikor már három napja pattogtak a kerekek. Néha fél napot vagy többet várakozott a vagon, félrehúzva egy-egy állomáson, aztán egy újabb személyvonat utolsó kocsija lett. Megmukkanni, életjelet adni tilos volt. Egyes számú parancs, amit ha nem teljesítenek, volt fogalmuk, mire számíthatnak.
Szeptember végén csépelte a zuhogó, hideg eső a bádogtetejű, harmadosztályú vagont. Kiszerelték a padokat, hogy direkt erre a célra, vagy másra, azt nem lehet tudni. Tény, hogy nem a komfortosítás vágyába szakadtak bele a társasutazás tervezői.
„Nem bírom tovább!”- sóhajok tarkították a vacogó fogak zenéjét a – se nem rab, se nem katonai egyenruhába bújtatott – furcsa népség között. Bűnözők voltak – kulákok –, klerikusok, a nép ellenségei.
“Nekiszaladtak a népnek, úgy döntöttek, hogy minden erejükkel népüket irtják?” Talán ez lehetett a beteg gondolkodású, szögesdrótban és vasrácsokban képes “gondolkodók” faragatlan kezéből odavágott pecsétek mozgatója. Három nap után – egymásra roskadtan, állva aludva, étlen-szomjan, recsegő deszkákon toporgón –, kinyílottak az ajtók, a közvetlenül odaszorultak kizuhantak.

Miklós bácsi, nemcsak lelkiekben volt az átlagnál erősebb. Miután háromórai, alvásnak csúfolt ájulásból felébredtek, a csillagos katona épp hogy nem a képükbe lódította az egy szeletnyi, értelmezhetetlen anyaggal kent – kalóriabombának semmiképp nem szánt kenyeret –, a Dunába kergették őket. Végül is, alig szeptember 27.-ét mutatott a naptár, a gyönyörű hatfokos hőmérsékletben, ónos szitálással – fekete füsthöz hasonlóan – gomolygó, akasztókötélhez hasonló felhők lógatták magukat az égből.
– Nádvágás sötétig! Aki panaszkodik, 24 órás élelem-megvonással jutalmazzuk. Különben is, mi szenvedünk itt magukért a csónakban, ahelyett, hogy annak rendje-módja szerint – mint konkolyt a búza közül –, egymásra dobálnánk és felgyújtanánk az összes mocskos népellenség, klerikus, kulák bandát. A mi demokratikus rendszerünk nem engedi ezt meg. Látják, még pert sem indítottunk maguk ellen, hogy aki túléli, ne legyen pecsét a múltjában. Reméljük, olyan nem nagyon lesz! Igen szorgalmasak és elvhűek vagyunk, abból is láthatják, hogy itt ülünk és szenvedünk az esőben, ebben a csónakban – szónokolta, időnként a vízbe köpve, az egyik őr.
Miklós bácsi az elmúlt tíz napban három 24 órás fogyókúrát érdemelt, mert az első falu harangja odahallott és ő keresztet vetett. Nagyon éhes volt, az első vízisiklónak leütötte a fejét, egy pillanat alatt megnyúzta, darabokra vágta és szétosztotta. Az őrök általában viaszosvászon ponyva alatt vacogtak, de az egyik észrevette és rákiáltott.
– Három napig nem kap senki ételt. Itt a Duna vize, igyák, van bőven!
– Bocsássátok meg a mohóságomat! A háromnapi koplalást azért ajánlom fel, hogy mindenki épen hazajusson.
– Veled tarthatok? – kérdezte egy beesett arcú, borostás árnyék.
– Miért ne tarthatnál? Mindenki velem tarthat, aki akar, én kérek bocsánatot. Amikor jöttünk, túlsúlyos voltál, nagyon jól működtetik a fogyókúrát.
– Azért ez a három nap neked sem hiányzott. Ha te kibírod, én is!
Két év repült a semmibe – sótlan és szótlan –, halálcsókokkal. Egyszer aztán éjjel kettőkor kivágódott az ajtó, repedésből nyílássá.
– Ébresztő, csürhe! Vakarózás nélkül cibálják fel magukat a raktérre!
– Miklós, mit akarnak ezek? Olyan még nem volt, hogy egyszerre rabosítanak címerek mögé bújva embereket, majd egyszerre engedjék szabadon őket, erre kínosan szokás vigyázni.
– Hazamegyünk! Kérgesek is lettünk, össze is főttünk, mint az a barna lé, amit nem sűrűn osztottak, még kevesebb sűrűvel a kondérból. Nézd a jó oldalát, túlsúlyos, tohonya népségként kerültünk ide, most sudár, megedzett, ifjú külsejű aggastyánokként sokkal több helyünk lesz a vagonban.
Miklós bácsit a humor sohasem hagyta el.

– Laudetur! Hová, hová, plébános úr? Még soha nem láttam papot lovagolni.
– Vettem egy lovat, de eltartani nem tudom. Három faluban ténykedem, és nem szeretném úgy végezni a dolgom, mint elődeim. Aki tud, egy-két nyaláb szénát hozhatna!
– Csak nem lovon akarja megoldani a helyzetet?
– Dehogynem. Az nekem hófedte meredeken hangzik, hogy csak itt, a völgyben fekvő központi faluban hallgassák meg a mindennapi lelkieket. Csináltam egy olyan időbeosztást, hogy mind a három faluban, reggel és este is, három emeletben, egymásra épülve következzenek a misék.
– Minden áldott nap?
– Ahogy mondja. Azért vannak a réten a virágok, hogy a ködben is díszelegjenek, ne csak verőfényben.
– Mire tetszett ezt érteni?
– Gondolkozzon már egy kicsit!
– Való igaz, nem vonzó a papi pálya.
– Hivatás ez, fiam! Aki nem képes elviselni, hogy olyan, mint tengerben a bója, lekötve – de viharok által mégis himbálva, amerre a hatalmasságok kedve tartja –, az valóban jobban teszi, ha távol marad a hivatástól. Azért ne felejtsük el azt sem, a paphiány annak is betudható, hogy kicsivel többen vannak börtönben, mint szabadon.
– Ilyeneket azért ne mondjon, Miklós bácsi, ha nem sértem meg!
– Nem sértesz meg, fiam, talán tudod, honnan jöttem?
– Igen!
– Na, akkor teszem a három falu ügyét, de ha segíteni akarsz, rendezd a lovam életben maradását.
– Dicsértessék!
– Azért ne dicsértessem!
–Jól van, na, tetszik érteni…
– Értem. Mindörökké! Mit akar, Tamás?
– Tudja, párttitkárrá választottak, pedig ha valaki, én biztos nem buzogtam. Úgy kívül maradtam volna, de nem lehetett.
– Tamás, az ember a lelkiismerete ellen sohasem tehet, ezt jól jegyezze meg. Ha kint akart volna maradni, kint maradt volna, de hogy még párttitkár is lett magából, azért biztosan tett valamit.
– Semmit, plébános úr. Akárcsak a szélcsendes tenger, vagy az a lassú folyó.
– Lassú víz partot mos!
– Én lassú sem voltam, partot sem mostam, mégis megválasztottak.
– Tudja, mondhatta volna esetleg, hogy köszöni szépen, nem kéri, nem alkalmas a feladatra.
– De nem mertem.
– Ne sejtelmeskedjen olyan furcsa mosollyal, mit hozott?
– Én nem merem odaadni, nagyon besötétedett…
– Épp csak, hogy dél van. Maga sötétedett be, szinte fekete, na, nyögje már ki, mi a baj!
– Ezt küldték, és nekem kell átadnom!
– Ugye tudja, hogy nem maga a rendőrség? Jó, értem, rendőrség, legalább én ne legyek naiv! Mennyi időm van, lássuk? Nagyjából annyi, mint egy pontynak, amit kifogtak, a megsütésig. Pakolok. Maga tudja, hol fekszik Konik?
– Talán Szilágy-tartományban, de sosem jártam ott. Valahogy olyan kékes, olyan rezelten, grádicsosan foghíjas a lelkem. Meggyóntatna? Nem tudom, hogy számolok el ezzel.
– Van még annyi idő, gyere! És én feloldozlak téged, az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében, ámen.

Kopogtatnak

– Tessék, soha nem zárom be se a kaput, se a szobám ajtaját! De rég láttalak, Tibor, kerülj beljebb! Szegényesen vagyok itt, de örömmel fogadlak. Végül is Konikhoz képest, ahol csak három ház volt a tanyán, és nem hagyhattam el, most mégiscsak itt vagyok. Akár a hegedűs a hangversenyteremben, közel a templomhoz.
– Az a helyzet, Miklós, hogy bajba keveredtem.
Miklós felemelte a mutatóujját az ajkai elé, jelezve, hogy csendesen!
– Itt a falnak is füle van?
A házigazda összehúzta a szemöldökét és kacsintott egyet, majd megjegyezte:
– Dehogy van, csak szeretem, ha a le nem égett gyertyánk sercegését zaj nem zavarja.
Tamás teljesen összezavarodott, valami baj lehet Miklóssal. Ő közben egy táskarádiót lerakott a telefon mellé, bekapcsolta teljes hangerőre. A szoba túlsó oldalán leült és odaintette maga mellé.
– Most már beszélhetsz!
– Te az ilyen zenét szereted, engem kiráz tőle a hideg.
– Nem olyan rossz ez. Láttál már céklalevelet?
– Micsoda kérdés, persze hogy láttam. Valami ugratást találtál ki megint, mint a 11.-ben, Borbíró tanár úr sérelmére.
– Ne sérelmezz semmit! Csak olyan furcsa volt, amikor megkérdezte, láttam-e már közelről zongorát. Nagyon jó tanár volt, szerettük. Kicsit remete életet élt, úgy elvonult a valósággal való szembesüléstől.
– Lehet, hogy jobban is tette.
– Nos, azért hallgatjuk ezt a dobhártyaszaggatót, hogy a lehallgatóim ne minket halljanak, hanem szórakozzanak.
– A SECU!?
– Egy biztos, nem az Ebtenyésztők Országos Egyesülete. 11-kor szoktak érkezni és hajnali négyig maradnak. Másfél éve nem aludtam több mint két órát éjjel, és délután lopok magamnak még fél órát. Nagy szerencse, hogy ilyen kevéssel beéri a szervezetem, sokak összeroppantak volna. Tudnád, milyen csábos, sötét szemüveg mögé bújtatott világrikkantók, máskor magukba roskadtan vagy fenyegető szólamokkal jönnek. Képzeld, egy hete frakkban jöttek. Meglepne, ha ma nem szmokingban jönnének. Megrendelik előre, hogy mit szeretnének enni és inni, elbuliznak hajnalig. Jó nyűtt mind a kettő!
– Mindig ugyanazok jönnek?
– Azok. Képzelheted, milyen kellemes az agitációs feladatuk, ha már úgyis állandó éjszakai ügyeletre vannak osztva. Fekete autó már nincs, színesre festették. Akkor legalább nyakaljanak, gondolják ők, a ti – úgy értem – a hívek számlájára. Nekem magamra is éppen hogy csak jut. Kis igényű vagyok, a vasvirágot is megenném, ha ezzel szolgálnálak benneteket.
– Miért nem jelented, hogy zaklatnak?
– Ezrével küldtem már beadványt, annál gyakrabban jönnek.
– Be akartak szervezni?
– Na, majd éppen téged, Tiborom!
Tibor szemei kitágultak, majd összeszűkültek, pislogott kettőt, megborzadt, keresztet vetett és megkérdezte:
– Ugye, nem?
– Hát idefigyelj! Vasárnap, a nagymisén, emlékszel, honnan hangzott el a szentbeszéd?
– Meg is leptél. Felmentél a szószékre, pedig már 15 éve nem használjátok.
– Épp alatta ült az ügyeletes misehallgató.
– Van olyan is?
– Nála rendszeresebben senki nem jár templomba, azt az egyet garantálom. Ha futóversenyt indítanának, ő érne elsőnek célba.
– Látásból ismered?
– Igen, mindig ugyanaz jön. Épp ott ült a szószék alatt, neki meséltem a széttépett Bibliáról és a megcsalt lányról, aki összeragasztotta. Tudom, hogy egy apró darabokra tépett Bibliát nem olyan egyszerű összeragasztani, de hátha elgondolkodott.
– Azért ez nem elégséges magyarázat, hogy aláírtad!
– Három héttel ezelőtt, vasárnap itt voltál.
– Ennyire nem tartom nyilván a dolgokat, de ha jól emlékszem, a Kapucinusokba mentem.
– Majdnem elmaradt a vasárnapi nagy mise!
– Az nem tud elmaradni, csak ha ott halsz meg az oltárnál!
– Nos, kérlek, a fél 12-es kezdet előtt, 11 órakor megérkezett a két mosolygós, egyre kövérebb, egyre gyűröttebb, a rengeteg éjszakázástól már nagyon elnyűtt, hívatlan vendég. Egy órakor mentek el. A kántor nagyon belevaló gyerek, fiatal, de nem ijedős. Ahogy most neked is elmondtam és mindenkinek nagydobra verem, úgy ő is tudja, hogy mi az ábra. Gyorsan meg is kérlek, mindenkivel tudasd, aki idejön, hogy az időjáráson kívül, ha rossz, akkor még arról se nagyon beszéljen, amíg a rádió nincs a telefon mellett. Így aztán a kántorom, aki művészi szinten teszi a dolgát, kalapom le előtte, bevitte az egész SECU-t az alagútba. Rögtönzött koncertet tartott orgonadarabokból, egyházi énekekkel vegyítve. Senki nem ment el! Következő nap, reggel 4-kor nem ment haza a két delikvens, csak negyed 7-kor. Ugye 6-kor van a misekezdés, már zöld voltam az idegességtől, és a két halántékom hasadozott a fáradtságtól. Azért még nem írtam volna alá, de mosolyogva a képembe mondták:
– A következő vasárnap addig maradunk, míg az utolsó ember is haza nem megy és a hétköznapokon is teszünk róla, hogy egyetlen mise ne tudjon lebonyolódni. Amennyiben bevonja a káplánt, akkor neki is lesznek éjszakai vendégei. Aláírja hát az együttműködési nyilatkozatot?
– De, Miklós, én soha alá nem írnám, a pártba sem léptem be!
– Tamásom, ezeket nem érdekli, hogy párttag, vagy bűnöző – jelen esetben pap –, vagy kém. Egyszerűen szervezzenek be, az a fő cél. Azt hiszem, fejkvótát kapnak.
– De nem jelentettél, ugye?
– De, az első dolgom az volt!
– Na, én úgy mentem, ahogy jöttem. Bajban vagyok, pénzt akartam kölcsönkérni, de ha megtetted ezt, akkor eltekintek a szándékomtól.
– Ahogy akarod, de ha végighallgatsz, talán meggondolod magad. A sötét arcú, kopasz kövérnek már reszketett a kezében a kávéscsésze, a szőkébbik is olyan volt, hogy az alvó macska hozzá képest serény. Aláírtam a nyilatkozatot, és gyorsan írtam egy jelentést, amit roppant boldogan, de holtfáradtan be is vittek, mint diadalmas trófeát, fogpasztamosoly mögé bújva, és hazalebegtek. Tudod, a szerencsétlenek bele sem olvastak!
– Ugye nem sajnálod őket?
– Nem, de nem is haragszom rájuk… Na, jó, kijavítom magam, nem gyűlölöm őket!
– Kötelességből, vagy őszintén?
– Nagyon őszintén nem gyűlölöm őket, mindössze nem örülök nekik. Másnap erősen zaklatott állapotban, hihetetlen korai időpontban érkeztek, mint két leforrázott kutya.
– Ha nem haragszik, ezután nem jövünk.
– Ugyan már, megértem én magukat, aludni akarnak éjjel.
– Esténként olyan tíz, maximum tizenöt percre azért benézhetünk?
– Hogyne.
– Szeretnénk kérni valamit – mondta kettőjük közül a parancsnok. – Ne írjon több jelentést, kérem, ne tegye tönkre az életünket!
– Ugyan már, miért? Hát nem arról volt szó, hogy a dolgozó népért kell fontos információkkal segítenem a szervezetüket?
– Kérem, ne játsszon velünk! Bejövünk este 9-10-kor, maradunk 10-15 percet és elmegyünk, csak ne írjon több jelentést! – nyomatékosította a kövér.
– Mit írtál a jelentésbe, te fineszes?
– Én semmi mást, csak az igazat. Név szerint leírva, hogy két állampolgár, nevezett X Y és V Z, a munkásosztály azon tagjainak, akik a lelkiismereti szabadságból adódó lehetőséggel élve vasárnaponként templomba járnak, egy esetben bizonyíthatóan szabotálta a vasárnapi pihenőjét. Ugyanis épp kétszer annyi ideig tartózkodtak templomban, miattuk, mint ahogy előre számították, tehát a hétfői termelőmunkára nem tudtak felkészülni rendesen, így talán százalékokban mérhető veszteség érte az aznapi termelést minden termelőegységben.
– Sosem kellett egy kis észért a szomszédba menned. Azóta nem zaklattak?
– Még esténként sem jönnek be, úgy kerülnek. Ha az utcán találkozunk, előre köszönnek, épp hogy meg nem hajolnak. Akkor, Tibor, hallgatom, hogy mi a gondod. Természetesen segítek, azért vagyunk. Ha lelki problémáid adódnak, azért is vagyunk a nap 24 órájából 24-et, ezt ne feledd soha!

– A szentmise véget ért, menjetek békével!
Miklós bácsi kacskaringós életútja kései öregségben odavezetett, ahová mindenkor vágyott és ahová mindenkinek el kell jutni. Ahogy a becsületén az ötvenes évek fanatikus rendszere – a nép ellenségeit szorgalmasan akasztani vágyók –, a hatvanas években őket követők és végül a kései rettegő – már csak pozíciójukat féltő – szekusok nem tudtak csorbát ejteni életében, úgy a halott Miklós bácsi életét éppen annyiféleképpen adják elő – az egykor őt jól ismerők – gátlástalanul, ahányféleképpen nekik tetszik. Így halálában, az úgynevezett demokráciában, átmenetileg sikernek megélt habrolós, szép mosolyú, egyszál mocskításokat dobálnak aranylón kétarcú mosolyuk mögül. Fanatikusan hiszem, hogy az igazság mindig diadalmaskodik.
———

Írom ezeket egy emberről, akit életében nem, halálában sikeresen gyaláznak és aláznak, maguknak ítélői jogot revindikáló egyének.
Hogy ki volt ügynök és ki nem, talán tíz év is kellett, hogy megértsem. Akire rásütik, az ügynök volt, és aki rásüti – ha ártó jelentések halmazát adta is le, de sikeresen eltüntette a nyomokat –, az nem volt ügynök. Különben 1986-ban, az egyik gimnáziumban az összes diáknak alá kellett írni valamit, amit el sem olvashattak. Lehet, hogy ők mind ügynökként szerepelnek ezek szerint!

2 hozzászólás

  1. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Akire rásütik és aki rásüti…
    Mitől olyan ismerős ez a történet, Barátom?
    Pedig itt a Secut is másként hívták.

  2. Nekünk kellett aláírni valamit, amit el sem olvashattunk…
    Igazad van, Barátom!
    Köszönöm! 🙂

Vélemény, hozzászólás?