nem látni nem látszani a fej
ahogy kissé oldalra billenve
a képernyőre mered s az óra-
mutató járásával ellentétes
irányban lassan körbefordul
az időről készül hazudni valami
korántsem elfogadhatót hogy
a magány árkaiból mint föld alól
a gombafelhők felnőhessenek
a meseéhes magánmitológiák
a letölthető letiltható virtuális
csodák mindennapi kenyerünk
a távirányítós isten ki majd juszt
se engedi kikapcsolni magát
de az égből mint mocsárba
a légzőgyökerek reményteli
valószerűséggel lóg alá egy
foggal elrágható köldökzsinór
s az ígéret földjének határain
túl egy ablakból minden
hajnalban zene szól

2016. augusztus 28.

“Áramvonalasan” – Lehoczki Katalin fotója