Fedelek

– Hé pala, csupán egy bódén nyújtózkodsz, tán rólad nevezték el a palotát? A zsindely meg leghátul, azon a kis vakarcs épületen, aminek neve sincs, de szépen megfeketedett. Ti elavult szerencsétlenek nézzetek rám, pirosan virítok bele a jövendőbe. Engem úgy felszereltek, hogy sosem fúj le a szél, sem vihar nem szed le, az esőt is tökéletesen felfogom. Nem mocskolódik össze a bőröm nyálkás koromszínűre, mint a horpadt, fanyar zsindely. Hozzád képest, te kis vacak proli, én vagyok a tervezők gyöngye! Számtalan méretben gyártanak. Ugyan kit érdekel más, mint önmagam? Magunkat itt – csoportosan, nagy francia forradalmárként zengve, szabadság, testvériség, egyenlőség -, valaki elégethetné már. Azt a mocskos zsindelyt főleg, téged pedig hullámokba szerencsétlenedett pala, ripityára törhetnének.
– Te tudod mi borsozta meg cserép barátunk hangulatát?
– Barátotok a nagykalapács!
– Éppen ez a műveletlenség, palatestvér, mert ha egy nagykalapáccsal rám sóznának, vele ellentétben ugyan átszakadnék, de nem törne le egy palányi belőlem, belőled is csak egy parány.
– Mit makogsz fatető?
– Ha a tudatlanság fájna, ordítanál drága cserép. Már annyi hozzád hasonlót láttam röpködni az udvarban, alig győzték a darabokat összeseperni. Engem jól odaszögeztek, a palát is biztonságosabban mint téged. Nem mindig a szépség uralja a háztetők létét, akad gazda, akinek a biztonság fontosabb. Beleöregedtem nyikorgó gerendáim és lécezetük hangulatába, én nem vagyok más, mint egy kiegyensúlyozott hangulat a hangulatban. A kis palatesó lemez is képes lemeztelenedni, azaz odébb hajítani magáról a gőgöt.
– Meghaladott őskövületek, nem az a világ járja már, amikor a rátok nem járó kalapács elkerült! Alig várom, hogy leverjenek benneteket. Én igazán szeretem az esztétikát és a modernizáció vívmányait, tehát kizárólag és csakis saját fajtámat szeretném a kisebb és nagyobb épületek tetején látni. Mert valami nagy-nagy tüzet kell rakni ott hátul! Ez a formátlan kerámialemez majd elkeríti a zsindelyt, hogy ne okozzon kárt másba, aztán az izzó parázs martalékának adnak. A felkelő nap tóról visszaverődött, idekacsintó fényében már látom a kiegyensúlyozott nyugalmat. A nádas is susog, meg-meghajlik bölcsességem előtt.
– Lobog a tűz, kedves cserép! Átmenetileg egy irdatlan vihar kavarja föl a környék csendjét, s miután újrafoldozzák foghíjas egységedet – mert rengeteget vesz el belőled -, újra indulnak a kiszámíthatatlan napok. Amúgy erő, egészség itt mellettem, kis nádfedeles ketrec. Na látja, vele még sosem volt baj. Kapaszkodjon és készüljön, hamarosan megtanul repülni.

 

 

Kategóriák: Vers.

4 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Anyám szokta volt mondani, hogy sokfélék vagyunk de ettől színes a világ… 🙂

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    “kizárólag és csakis saját fajtámat szeretném (…) látni”

    Mintha egyre többen lennének így ezzel. Nem csak a tetőkön… Üdv, Barátom.

Vélemény, hozzászólás?