Ajkad halvány rózsaszirmán
hervadt egy vércsepp
Szerettem volna lecsókolni rólad
minden keserűséget
de karod hófehér márványoszlopa
ledőlt és magával rántott
az ágynemű világtalan vermébe
Tompán puffant utolsó sóhajod
mintha fagyott madár zuhant
volna jéghideg kőre
Öklömnyi pelyhekben hullott
és ágyad fölött kavargott a hó

*

Szürke aszfaltra zuhant az éj
Az idő nem repült fel többé róla
A gyász pengeéles szárnya
azóta is tébolyultan verdes
Hősiesen törnek utat a reggelek
Minden világítást lekapcsolnak
az eltorlaszolt folyosón

*

Szorgos kezed nélkülözik
érintésed hiányától vacognak
a bárszekrényben
poros kristálypoharak

*

Lángvágó szél fordul be a sarkon
Durva homokszemeket uszít a levegőbe
hogy tüdőmbe marják élethű arcmásod

*

Gyászzenét húz a Tófenékre merült
vonósnégyes
Muzsikájuktól elnehezül
a halak lélegzete

*

Hiányod nyersanyaga külszíni fejtéssel
kitermelhető belőlem Minél több éghető
kőzetet aknázok ki annál nagyobb marad
mellkasom zárt terében a nyomás
és a hőmérséklet ami elengedhetetlen
a szénüléshez

*

Emigrált anyaföld
Márványfecskefészek
Tenyérnyi sírodon
aranylövedékek

*

Tenyered kolostorába vonultam
Némaságot fogadtam mint árva tanyát
bújtató hóesés Mikor érkezik
egy olyan tavasz amelyik hazaküldi
világszép mosolyodat