Egy lépés előre, kettő hátra

Egyszer régen, akaratán kívül valami hozzáláncolta a ma már számára szinte teljesen idegen faluhoz. Élt még néhány olyan ember, akikhez néha-néha kijárt, igazán egy valaki maradt csupán, akivel hosszú évtizedek óta találkozni szeretett volna, beszélni, megfogni a kezét, egymás szemébe nézni, kiönteni múltat és jelent. Elgondolkodott. A keskeny járdán, amint bandukolt előre nézett, épp szembejött vele az az egyén, és mint falun szokás idegeneknek, neki is odaköszönt.

– Kezét csókolom.

Fogadta a köszönt.

– Csókolom, Tibi bácsi…

Azt hitte, ott esik össze, de tovább kellett mennie. Tibi bácsinak esze ágában sem volt megállni vele egy szóra, egy mondatra, pár gondolatra, olyannyira nem, hogy azt sem tudta, kivel találkozott. Honnan is tudhatta volna, hogy az a majd negyven évvel ezelőtti kaland, amiből köztudottan született egy gyermek, épp most haladt el mellette. Soha meg nem látogatta, sem csecsemő korában, sem később. Elég furcsa, de feleségül kérte a megesett lányt, aki –nem lehet kihámozni, hogy miért, de – nemet mondott. Talán dacból, talán más okból…

Emese nem ismerhette meg az apját, csak látásból, és milyen keserves volt ez. Míg kisebb korában, az apja, Tibi bácsi is köszönését fogadva egyértelműen érzékeltette, hogy felismeri gyermekét. Nagyobb korában már vagy fittyet hányt rá, vagy tényleg fel sem ismerte, talán még a nevére sem emlékezett.

Befordult a keskeny utcába, ahová rokonlátogatásra jött, és átnézett a túloldalon, három telekkel odébb levő házra, ahol köztudottan családostól, négy testvérével élt az apja. Tartotta magát, de ahogy a kapun belülre ért, és a házba belépett, kitört belőle a zokogás. Rázta, rázta, rázta! Leült egy székre, és az asztalra borult, tenyerébe rejtette fejét, és csak sírt hosszú, hosszú ideig. Lassan felocsúdott, összeszedte minden erejét, igyekezett úgy viselkedni, hogy az udvarra benéző  járókelők  ne lássanak rajta semmi furcsát. Nem volt könnyű, gyermekként testvéreit megismerte, akik hogy, hogy nem, tudták, hogy ő a nővérük. Öccsei, húga el is fogadták, nem lehetett nem elfogadni, egyikőjük sem hasonlított megközelítően sem annyira a papára, mint Emese.

Nagyon félt, és nagyon szerette volna, de mindig  várt az első lépéssel. Elvárható lett volna tán egy apától, hogy miután a lány több éven keresztül félig anonim, félig egyértelmű ismerkedési próbálkozásokat tett, legalább viszonozza, becsületes emberhez, tisztességes férfihoz méltóan, hiszen ezekben a többszörösen áttételes üzenetekben ott szerepelt az is, hogy esze ágában sincs névre vételt kérni, vagy testvéreinek bármilyen anyagi hátrányt okozni.

Gyermekként csak sejtelmeskedtek vele a szomszédok, és mosolyogtak. Később kellett felfognia, hogy nem egészen barátságos mosolyról lehetett szó. Felnőtt korában, csendesen és nem tolakodóan utána érdeklődött. Tibi bácsit mindenki a falu egyik legrendesebb emberének tartotta. Akkor honnan jöhet ez a messzemenő tartózkodás, ami a kegyetlenség szintjét nem csak súrolta, hanem érintette is. Mik lehettek az előzmények? Mit ronthatott el az anyja, vagy az apja, vagy mind a ketten akkor, abban a kalandban, vagy utána.

Folyton folyvást ez járt a fejében… Ha valaki olyan rendes ember, mint amilyennek leírják, az épp ilyen ridegséggel, segítőkészséget teljesen mellözve nem viszonyulhat saját legnagyobb gyermekéhez.

Rossz az a helyzet, amikor önvédelemből az évtizedekkel ezelőtt még megvetésre számítható leányanyák, mindenféle légből kapott történeteket fűztek gyermekük fogantatásához, nyolc-tíz verziót is elmondtak, már maguk sem tudták, kinek melyiket. Összekeveredtek, naponta mondtak ellent önmaguknak, és ami ennél sokkal rosszabb, naponta hozták rettenetes helyzetbe gyermeküket.

Húszévesen, vagy harminc-, de még negyvenévesen sem tudta Emese, hogy az anyja által elmesélt melyik történethez igazítsa valójában magát. Egyetlen biztos pont mardt, az apja nem tagadta mások előtt a létét, a testvérek testvérnek tekintették, de csak négyszemközt, másfelől, apai ágról a családhoz tartozás szikráját soha sem kapta.

Így negyvenéves koráig átesett számtalan biztosnak tűnő felbuzduláson, hogy most megy, és beszél az apjával. Ezek egyike sem érte meg, legfeljebb az indulást, némelyikük a faluba érkezést, de az első lépést, ami az apja háza kapujának kinyitásához és a belépéshez szükségeltetett volna, soha nem volt képes megtenni. Nem hihető, hogy ez elvárható lenne, épp fordítva, és azt sem hiszem, hogy ebben, legalább ebben az anyja nem segíthette volna…

Mindezek szikráztak végiga fejében, miközben az udvaron látszólag tett-vett valamit. Aztán a rokonlátogatást éppúgy fejezte be, mint mindig. A vasárnap esti vonathoz időben elindult az állomás felé, és a sors iróniájából, az állomás és a falu között ismét találkozott az apjával, aki már nem volt olyan határozott, mint a falun belüli Tibi bácsi, hanem lesütött szemű, jobbra-balra pillongató, összezavarodott gyáva ember, aki fejét félrefordítva „kezét csókolom”-ot köszönt, és tovább ment. Emese is tovább ment, egy soha meg nem oldott, soha nem tisztázott kérdéssel és egy égbe sikoltott kéréssel.

– Apám, beszélni akarok veled, legalább egyszer az életben így, negyvenévesen!

Ami késik, nem múlik, összeszorította a fogait és már a hazafelé dübörgő vonaton elhatározta, az lehetetlen, hogy soha ne beszéljen az apjával.

Sokadjára ismét eldöntötte, hogy megteszi az első lépést, és beszél az apjával.

5 hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    Ez folytatásos lesz? mert olyan befejezetlennek vélem… kíváncsi vagyok, miként zajlik majd az a beszélgetés… magam is hasonló cipőben járok, de én még csak hátrafelé táncolok 🙂

    1. Nem lesz folytatásos, ez a befejés…
      A döntő lépés elmaradt. 🙂

    2. Van pár kapcsolódó írásom,akár folytatásnak is tekinthetőek. Beküldöm őket. 🙂

  2. Bátai Tibor Bátai Tibor szerint:

    Engem is kíváncsivá tettél, Barátom.

    1. Ez van “Emesével”, Barátom…
      Köszönlek! 🙂

Vélemény, hozzászólás?