Csöndes vallomás

Nem értem a zászlók suhogását.
Mint lobognak üszkösen és vadul.
Nem értem szemeid ragyogását,
mely egekre kancsalít piszkosul.

Nem értem, lelked börtöne, mely
betokosodott vár talán, elindul
és megtorpan a vádlók szűkre
szabott, konok védő falán.

Miért harcolunk értelmetlenül,
s miért a fellegek fejünk fölül
záporok hadával teljes, ily sors
jutott nekünk – keserű, édes.

Kategóriák: Vers.

Egy hozzászólás

  1. Pethes Mária Pethes Mária szerint:

    EKedves Zsolt, először is szeretettel köszöntelek újra az alkoTÓházban!

    Mivel a hozzászólásokat csak mi, alkoTÓk látjuk, bátran elmondom, hogy
    több bajom is van ezzel az írással.

    Először is a felütés… A zászlók suhogásához hogyan jön a kedves szemeinek ragyogása? Értem, hogy a szerelem és a hazaszeretet majdnem egyenértékű érzés… de mégsem tudom együtt értékelni a két érzés ebben a megfogalmazásban.

    Úgy érzem, a rímekhez való ragaszkodásod meglehetősen behatárolja a kifejezésed korlátait… vadul-piszkosul… annyira erőltetett… amúgy ez a piszkosul nem igazán költői megfogalmazás.

    A második versszakot egyáltalán nem értem. Ezt mondod:
    “Nem értem, lelked börtöne, mely
    —.”

    Nem értem. Talán, ha azt mondanád, lelked börtönét, mely….
    így jobban vágnám… de továbbra sem tudom, hogy a felütés miként indukálja a további sorokat, amik végül is egy teljesen szerelmi csalódásos leütéshez vezetnek… Továbbra is szeretettel: Mari

Vélemény, hozzászólás?